GIDEÓN

MITLA-SZOROS

1956. október 30.

D-nap plusz egy

 

Nehéz megállapítani, eksztatikus szárnyalásom mikor foszlott szét, mikor lépett a helyébe a külvilág rémisztő tudata. Vidoran zsongtam morfiumos kábulatomban, amikor a zsongás kellemesből hirtelen barátságtalan lett, egyre hangosabb, aztán éles, fülsiketítő sivításba csapott át.

  Nagy erőfeszítéssel kinyitottam a szememet, s abban a pillanatban föld és kő robbant szét körülöttem, kis tölcsérekben, mintha megannyi apró gejzír tört volna föl, és darázscsípésekként martak belém az éles kőszilánkok.

  Géppuskatűz!

  Csak egy pillanatra láttam Slómót, mert rám vetette magát, betakart a testével.

  – Ne mozdulj! – ordította.

  Alighogy a földhöz szegezett, már abba is maradt a lövöldözés, és a sivítás gyorsan elhalt. Alacsonyan repülő sugárhajtású gépek támadtak bennünket. Slómó lehemperedett rólam.

  – Jól vagy? – kérdezte.

  – Hol a fenében vagyunk?

  Aztán lassan az eszembe jutott. Lod, a repülőtér… Val meg a lányaim elmennek a légivagonokkal… a tengerpart… Natasha… Grover Vandover… a Dakoták gyötrelmesen lassú légi útja a Sínai-félsziget fölé… az ejtőernyős ugrás. Az ejtőernyős ugrás! Jóságos ég! Nem sebesültem meg a földet éréskor?

  Visszatért a sivító kórus… hangosabban… hangosabban! Most már a föld is megrázkódott a lövedékek becsapódásától, ahogy az egyiptomi MiG-ek süvöltő hajtóművekkel szinte mintha kéznyújtásnyira húztak volna el fölöttünk, hogy a zajtól majd széthasadt a fejem. Ronda dögök! Slómó megint majd megfojtott.

  – Szállj már le rólam, te gorilla! – ordítottam rá, és fölemeltem a fejemet, de csak a két elhúzó gép füstcsóváját láttam. Felkönyököltem, néztem, ahogy az őreink értelmetlenül tüzelnek utánuk.

  – Orvos! Orvos!

  Alig néhány méterre feküdt egy sebesült ejtőernyős. Szinte szitává lőtték, az egész felsőtestéből dőlt a vér.

  – Maradj veszteg! – parancsolt rám Slómó. – Visszajönnek!

  Láttam, hogy a láthatáron két kis fekete pont tűnik föl, a két MiG, fölemelkednek, aztán egyre nőnek, ahogy süllyedve közelednek a célponthoz – hozzánk.

  Az egyiptomiak hirtelen éles kanyarral emelkedni kezdtek. Slómó rájuk szegezte a távcsövét.

  – Juhé! – ordított föl. – Juhé! Oda nézz, Gideón! A mieink a nyakukon vannak!

  Két másik pontocska száguldott a MiG-ek után, amelyek pánikszerűen iszkoltak a csatorna és a biztonság felé. Idelentről éljenzés hallatszott, aztán hatalmas, megkönnyebbült, kollektív sóhaj. A figyelem immár a sebesült katonára irányult.

  Éjszaka, amíg eszméletlenül hevertem, a sebesülteket a nyílt terepről átszállították egy kis vízmosásba, amely legalább valamicske védelmet nyújthatott. Sehol sem volt valamirevaló fedezék, de ha kell, az ember elképesztően apró repedésekben meg tudja húzni magát.

  Az Oroszlán-zászlóalj többi része erőltetett menetben eljutott a Mitla-szoros szájáig, ott keresett egy jó magaslati pozíciót, és beásta magát, hogy meggátolja az egyiptomiakat az esetleges kitörésben, nehogy erősítést vihessenek a Sínai-félszigeten levő csapataiknak.

  Éjszaka ejtőernyővel felszerelést, lövegeket és dzsipeket dobtak le. A tizenkét dzsip jóformán mindegyike megsérült. Sok gumiabroncs a földet éréskor kipukkadt, más járműveknek a motorja csapódott a földhöz. Szinte teljes sötétségben, nehogy magukra vonják a szorosban levő egyiptomiak tüzét, a katonák hat dzsipet darabokra szedtek, hogy az alkatrészeikkel működőképessé tegyék a másik hatot.

  Dr. Schwartz lecsöndesítette a sebesült legényt, és elállította a vérzését. Körülbelül most hatolt el a tudatomig a saját fájdalmam, mely a morfium hatásának elmúltával megint erősen fokozódott.

  – Hadd próbáljam ki, mire vagyok képes – mondtam.

  Slómó nagyon lassan talpra állított, fogta a kezemet, nehogy elveszítsem az egyensúlyomat. A felszakadt nadrágból kilátszott a csípőm. A színe mint a rothadt banáné, és még mindig majdnem kosárlabdányi volt rajta a daganat. Óvatosan ránehezedtem a lábamra, tettem egy lépést, ráestem Slómóra, aztán óvatosan elhúzódtam tőle. Meg tudtam tartani magamat, de az egyensúlyom nem sokat ért. Nagy nehezen tettem néhány bicebóca lépést. Úgy festhettem, mint a Notre Dame-i toronyőr. Hát legalább ennyire önállóan tudtam mozogni.

  – Milyen? – érdeklődött Slómó.

  – Szar.

  Néhány újabb lépést tettem, mindegyik egy kicsivel jobban sikerült, de nagyon fájt. Leereszkedtem a földre.

  – Attól félek, ki kell hagynotok a százas síkfutásból – mondtam.

  – Nem olyan vészes – mondta Slómó. – Schwartz doki szerint három-négy nap múlva már egészen rendesen tudsz majd mozogni, úgyhogy nyugi.

  – Van valami kajánk?

  Slómó kinyitott egy fejadagot, én pedig megengedtem magamnak azt a luxust, hogy néhány kortynyi vízzel kiöblítsem a számból a homokot és a rossz ízt.

  – Igyál csak, amennyi jólesik – mondta Slómó. – Az egyiptomiak itthagytak nekünk az emlékmű közelében egy tele vízszállító tartályautót.

  Nem kellett kétszer mondania. Víz a sivatagban! Istenem, kevés ehhez fogható gyönyör van! Az étellel azonban nem tudtunk egymásra találni.

  – Hogy a nyavalyába tudnak a konyhásaitok ilyen pocsék kaját csinálni? Kemény meló lehet! Ez még a tengerészgyalogság C menüjénél is ocsmányabb, pedig a tengerészgyalogság C menüjénél semmi sem lehet ocsmányabb!

  – Kóser – felelte Slómó. – Vigyáznunk kell, hogy kóser legyen.

  – Ettől lesz az izraeli hadsereg olyan elszánt, ezektől az istenverte fejadagoktól!

  Slómó engesztelésül előszedett a hátizsákjából egy narancsot. Aki Slómó útitársa, sosem marad éhen. A messzeségben porfelhő szállt föl a sivatagban, a hat működőképes dzsip érkezését jelezte. Először a sebesült ejtőernyőst rakták föl, és elszáguldottak vele. Mi többiek, a „járóképes sebesültek” egymás hegyen-hátán bezsúfolódtunk a többi dzsipbe, és húszpercnyi robogás után megérkeztünk a zászlóalj-parancsnokság harcálláspontjára, melyet egy emelkedőn állítottak föl, félúton a Parker-emlékmű és a Mitla-szoros között.

  A katonák most már lázas igyekezettel ásták, csákányozták a keményre száradt talajt és a sziklákat, hogy mielőtt leszáll az éj, beássák magukat. Az éjszaka ledobott négy hátrasiklás nélküli löveget és két nehéz aknavetőt most ásták be, most irányozták be a szorosra.

  Telefonvonalat húztak ki Ben Ásér őrnagy parancsnoki állása és az előretolt figyelőállás között. Vászon jelzősávokat fektettek le az alattunk levő sík területen, úgy jelölték ki a leszállópályát.

  Alig néhány perccel a jelzősávok lefektetése után már meg is jelent egy szinte játékszernek ható kis Piper Cub sportrepülőgép, és zakatolva leszállt. Beszuszakolták az utasterébe a sebesült ejtőernyőst meg egy orvost, közben a pilóta átadott egy köteg üzenetet az őrnagynak. Slómó meg én, akik részt vehettünk a tiszti megbeszéléseken, odaálltunk a körbesereglő tisztek közé, és füleltünk.

  Az ejtőernyősdandár zöme, melynek kétszáznegyven-valahány kilométeres sivatagi utat kellett megtennie a Sínai-félsziget belsejében, hogy csatlakozhasson hozzánk, a jelek szerint kemény ellenállásba ütközött a megerősített egyiptomi állásoknál. De maga a sivatag is tönkretette jó néhány szállítójárművüket és harckocsijukat.

  A 202-es ejtőernyősdandár parancsnoka, Zakariás ezredes már szinte élő legenda volt. Némi vigaszt merítettünk abból a meggyőződésből, hogy ha valaki át tud törni hozzánk, ő az. A nap azonban csak most kezdődött, és hosszúnak ígérkezett, feszültséggel és talán küzdelemmel telinek.

  Körülbelül negyven perccel az első Piper Cub fölszállása után odatalált hozzánk a második, és fölvette a két törött lábú ejtőernyőst. A pilóta azt az újabb kellemetlen hírt hozta, hogy a csatornához vezető úton észrevettek egy egyiptomi hadoszlopot, mely a Mitla-szoros túlsó, huszonöt kilométernyire levő bejáratába tartott.

  Ben Ásér parancsot adott, hogy a megmaradt járóképes sebesültek sorakozzanak föl, és összedugta a fejét dr. Schwartzcal. Amikor befejezték a pusmogást, az őrnagy egyenesen odajött hozzám.

  – A következő géppel visszamegy, Zadok! – mondta kurtán, csípőre tett kézzel. Mitől van az, hogy minden szarházi katonatiszt csípőre tett kézzel akarja kifejezni a tekintélyét?

  – Nem teheti ezt velem azután, hogy ilyen messzire eljöttem – mondtam kérlelően.

  – Vagy magától megy, vagy megkötöztetem.

  – Őrnagy, öreg cimbora, a világ túlsó feléről jöttem el, hogy megtaláljam ezt a helyet. Itt kell maradnom!

  Rápillantott a lábamra, megrázta a fejét, elfordult.

  Már el is indult volna, amikor ösztönösen elkaptam. Nyomban csődület gyűlt körénk. Tátott szájjal nézték, ahogy Ben Ásér levette a kezemet a karjáról. Szemlátomást azon volt, hogy bilincsbe veret.

  – A sebesültek távoznak – mondta. Rezzenéstelenül nézett rám, és ijesztő volt a nézése. Olyan volt ez az őrnagy, mint egy betontömb, egyetlen kézlegyintésével el tudott volna söpörni. Kiszáradt a szám, tudtam, hogy látja rajtam, hogy elsápadok, elgyöngül a lábam. Lehajolt, fölvett egy követ, elfordult, elhajította. Több mint harmincméternyire ért földet.

  – Ha nem sebesült, akkor nem lehet akadálya, hogy egy percen belül visszahozza ide azt a követ – mondta, és nyomban nézni kezdte az óráján a mutatót.

  – Más a sebesülés és más a sérülés – mondtam könyörgően. – Ezt mindenki tudja!

  – Már tíz másodpercet elfecsérelt – jegyezte meg.

  – De hát… az istenit… maradnom kell!

  Nem tudom, mi szállt meg, csak annyit tudtam, hogy valami látványosat kell csinálnom, méghozzá tüstént. Valamilyen kifürkészhetetlen okból világéletemben jól tudtam fejen állni, egészen kis korom óta. A tengerészgyalogságnál nagy előszeretettel hívtam ki fejenállási versenyre a balekokat, különösen ha már bennünk volt fél láda sör. Kihívhattam volna az őrnagyot szkanderezni is, csak a karja mérete zavart.

  Így hát fejre álltam. Isten lássa lelkemet, azt hittem, mindjárt leszakad a lábam. De eltökéltem magam, hogy akármi történjék, úgy maradok.

  A mozdulat igencsak meglepte Ben Ásért. Ezt még fejjel lefelé is láttam. Medvemancsa leesett a csípőjéről, eltátotta a száját. Az ejtőernyősök hirtelen éljenzésben törtek ki. Az őrnagy fenyegetően nézett körül.

  Ott maradtam abban a nevetséges helyzetben, pedig már minden porcikám sajogni kezdett. Ben Ásér viszont látni akarta, meddig bírom.

  Ez már nem volt játék. Éreztem, hogy a nyakamon kidagadnak az erek, az egész testemet kiverte a verejték. Szédültem, az ájulás határán voltam.

  – Elviselhetetlen egy alak maga, Zadok – mondta Ben Ásér. – Na jó, maga eszeveszett, szálljon le a fejéről! Itt maradhat.

  Slómó elkapott, a katonák harsányan megéljeneztek. Ben Ásér megpördült, vicsorogva egy pillanat alatt elhallgattatta a legényeket, aztán halványan, nagyon halványan elmosolyodott.

  Ekkor szólt közbe a háború, a közelben becsapódó féltucatnyi akna formájában. Istenem, ha van valami, amit szívből utálok, az az aknatűz. A nyakadba zúdul, mielőtt annyit mondhatnál, fapapucs, és utána a robbanásoktól félholtan szédelegsz.

  Ben Ásér már a telefonba ordított valamit az előretolt megfigyelőállásnak, és egy perc múlva megszólaltak a mi aknavetőink és lövegeink is. Az egyiptomi tüzérség elhallgatott. Ben Ásér parancsot adott a felderítőszakasznak, hogy nyomuljon előre, és foglalja el az egyiptomiak állását.

  Szerencsére tipikus arab támadás volt: egyetlen csapás és gyors visszavonulás. Kávéházi harcosok. Minden további nélkül föladták az állást, és beiszkoltak a szorosba. Ez persze nem jelentette azt, hogy majd a sötétség leple alatt nem próbálnak meg visszasettenkedni és megkeseríteni az éjszakánkat.

  Miután a felderítőszakasz elfoglalta az állást, Ben Ásér úgy döntött, hogy még több katonát telepít oda, és az lesz a mi előretolt állásunk. Odament egy nehézgéppuskás meg egy golyószórós raj, és beásták magukat. Lényegében a parancsunk ellenére egyre közelebb araszoltunk a szoroshoz.

  Az őrnagy az estétől félt, a besötétedéstől. A szoros több mint huszonkét kilométer hosszú volt. A túlsó végénél, ahová már nem érhettünk el, az egyiptomiak gumicsónakokon átkelhettek a csatornán, és az Isten tudja, mekkora sereget zúdíthattak be a szorosba.

  Látcsövön néztem, ahogy kihúzzák a telefonvonalat az új megfigyelőálláshoz. A Mitla valami bizarr módon kezdett vonzani bennünket. A harci ösztön azt súgta: „Eredj, és foglald el azt a rohadt szorost!” A józan ész azonban nemet mondott. Odabenn csak halálos csapda várhatott ránk.

  – Az Isten óvjon attól, hogy valaha is be kelljen mennünk és elfoglalnunk! – jegyezte meg Slómó.

  Egyetértettem vele.

  Még csak reggel kilenc volt. A távolból repülőgépek zúgása hallatszott. Kinek a gépei lehetnek? Az izraeliek támadják az egyiptomi oszlopot a szoros túloldalán? Vagy az egyiptomi légierő emelkedett tömegesen a levegőbe a Csatorna túloldalán, hogy ránk bontson? Talán, nagyon talán, az is lehet, hogy az angolok és a franciák jönnek semlegesíteni az egyiptomi légitámaszpontokat…

  Slómó meg én megtaláltuk a megfelelő hasadékot, ahová behúzódhattunk.

  – Nagy műsort csináltál – mondta Slómó.

  – Ben Ásérnek tele lehet velem a puttonya – mondtam.

  – Á, odavan érted. Csak mindig ilyen nehezen tud mosolyogni.

  Hirtelen olyan fájdalom nyilallt belém, hogy összerándultam. Kifűztem a bakancsomat. Már az egész lábam lilult… és kékült… és sárgult… egészen le a talpamig. Miután az előbbi párviadalban fölébe kerekedtem az őrnagynak, most már nem futamodhattam meg, de nem tudtam, elviselem-e majd a fájdalmat.

  – Rá tudnád beszélni Schwartz dokit, hogy nézzen meg? Lehet, hogy kéne még egy injekció. Csak egy kicsi.

  Odajött a doki, megtapogatott.

  – Hmmmmmm, szépen puhul, mint a rothadt körte – mondta. – Jó kis mutatványt adott elő Ben Ásér őrnagynak. Még egy ilyen, és minden esélye megvan rá, hogy sokkot kapjon.

  Fájdalmas volt a tapogatása.

  – Egy pillanatra se álljon rá – parancsolta szigorúan.

  – Kaphatnék még egy olyan finom morfiuminjekciót?

  – Csak nehogy túlzottan élvezni kezdje! – figyelmeztetett.

  Életemben először most örültem annak, hogy tűt döfnek a fenekembe.

  – Kösz, doki – mondtam.

  És hurrá, repülünk! Hátradőltem, a kezemmel beárnyékoltam a szemem, néztem, ahogy a gonosz sivatagi nap egyre magasabbra hág, egyre tüzesebben süt. Alig volt árnyékunk… vizünk annál több. Odaraktam néhány vizes rongyot a nyakamnak.

  …gyerünk, elég a nyavalygásból, lássuk azt a Sínai-félszigeti lelkesedést… minden távoli horizont felől repülőgépek zúgása hallik… az öveik… a mieink… ki tudja? Így vagy úgy, adtam egy búcsúcsókot anyusnak, és az eltávozás után visszaindultam a tengerpartra… semmi bajom nem lesz, anyus… nem vagy büszke a tengerészgyalogos fiadra?

  …jaj, anyus, bárcsak elmondhatnám… nem kell aggódnod a miatt a távirat miatt, amit kaptál… nem sebesültem meg olyan nagyon, csak egy kis repeszt kaptam a vállamba… szépen rendbe jön… bárcsak elmondhatnám, hogy most itt vagyunk biztonságban Új-Zélandon… Tudod, anyus, még mindig fáj, amikor eszembe jut, ahogy benyitottam, és te ott feküdtél az ágyban azzal a pasassal… ki a fene is volt az?

  …Anyus meglátott az öltözőasztali tükörben, fölsikoltott, magára kanyarított egy törülközőt, fölképelt, és bevágta előttem az ajtót… Később azt mondta, ne haragudjak… de… aztán megértettem… de tudod… kilencévesen nagyon fáj az ilyesmi…

  …Valamiért mindig le akarom gyűrni a nőket… mint a betegségeket. Rájuk hajtok, meghódítom, aztán kidobom őket… de mindig szépen… stílussal…

  …Hűha!… Nem is olyan vészes ez a jó öreg csípő… hű… lebegünk, lebegünk…

 

  Ütközet előtt, Anyácskám…

  Leginkább rád gondolok…

  Míg a síkon őrködünk mi…

  És az ellen vár amott…

  Isten, otthon jár eszében…

  Minden hős bajtársnak itt…

  Tudják, holnap némelyik már…

  Sáros földben alhatik…

 

  Hallga! kürtök zengenek fel…

  Harcra hí a riadó…

  Minket most már Isten ójon…

  Igazat ki mindig ó!…

  „Fel! Fel! Szent Szabadság szólít!”…

  A kiáltás égre kel…

  Mind követjük lobogónkat…

  S nemesen veszünk, ha kell…

 

  Áldjon ég, Anyám, szívedre…

  Nem szorítsz már soha tán…

  De te nem feledsz, Anyám, ha…

  Holtak közt lelnek reám…

 

Tótfalusi István fordítása

 

 

ÍRORSZÁG ÉS AMERIKA

QUEENSTOWN-CORK, ÍRORSZÁG,

1887

 

Az amerikai főkonzul ott várt a parton a lepecsételt borítékokkal, amíg az Amerikai Egyesült Államok Quinnebaug nevű hadihajója kikötött. Aztán a fedélzetre szólították, és a hajó parancsnokával, Percy Holifield kapitánnyal szívélyesen üdvözölték egymást. Miután eltréfálkoztak egy darabig egymással, és megbeszélték, hol fognak este vacsorázni, Holifield kapitány visszavonult a kabinjába, és sorra fölbontotta a borítékokat.

  Az első boríték tartalma láttán hatalmas, elégedett vigyor ült ki a képére. Végre megjött a várva várt előléptetés! Sorhajókapitány lett, és megkapott egy hosszú évek óta áhított pozíciót.

  Engedélyezett magának egy pohár portóit. Megállt vele a tükör előtt, és miután hosszasan, önelégülten megcsodálta magát, magasba emelte a poharat. „Emelem poharam Percy Pointdexter Holifield sorhajóparancsnokra, az Egyesült Államok Haditengerészeti Akadémiájának következő parancsnokára!”

  Visszaült az íróasztalához, áttanulmányozta a többi iratot. Egyheti pihenő után, miután Corkban elvégezték a szükséges javításokat, a Quinnebaug normális sebességgel folytassa útját az angliai Portsmouthbe. Ott csatlakozzék a tengerjáró hajókból álló nemzetközi flottillához mint Amerika képviselője a Viktória királynő uralkodásának ötvenedik évfordulójára rendezett ünnepségen.

  Utána pedig fölmentik a Quinnebaug parancsoksága alól, és visszatér az Egyesült Államokba, az Akadémiára.

  A Quinnebaug, az ezerkilencszáz tonnás, vitorlás-hajtócsavaros korvett a kétszáz fős legénységével egyike volt annak a két hajónak, amely mint raj az „európai flottát” alkotta. Percy Holifield három éve hajózta vele körbe a kikötők végtelen sorát, hogy „megmutassa a zászlót”. Útja során olyan valószínűtlen helyekre jutott el, mint Számosz, Messina, Villefranche és Latakia, nem is beszélve Afrika fullasztóan párás nyugati partvidékéről, ahol olyan helyek vártak az emberre, mint Monrovia és Libreville. Egy haditengerészeti karrier temetőjéből invitálta most ki az új kinevezés.

  Aláfirkantott egy szabadságolási parancsot. Az ír matrózok, akik csaknem a legénység felét tették ki, öt napra távozhattak el, a többieknek ezúttal be kellett érniük hárommal.

  Holifield végigfutott egy jegyzéken, hogy mi kell majd a hajó rendbe rakásához, hogy büszkén pompázhasson Amerika színeiben, aztán megírta a részletes javítási és karbantartási utasításokat.

  Odament a tengerészládájához, belekotort a legmélyébe, ahová annak idején gondosan elrakott egy vég tengerészkék szövetet, több tekercs aranyzsinórt és néhány zacskó gombot. Ebből készíttet magának új sorhajó-parancsnoki egyenruhát!

  A különböző európai flották kapitányai vég nélküli társasági életet éltek egymással. Amerika a polgárháború idején nagy lépéseket tett ugyan előre a tengeri hadviselés terén, ám az európaiak továbbra is megvetően néztek a jenkikre, különösen a spártai egyenruháikra. Hát most majd lenyelhetik a vállrojtjaikat ámulatukban!

  Miután gondoskodott a hajójáról és a legénységéről, Holifield kocsit rendelt, magához vette a szövetvéget, a gombokat, a zsinórt meg néhány fényképet a sorhajóparancsnoki egyenruháról, és behajtatott Corkba. A város fő bevásárlóutcáján, a Grand Parade-en állíttatta meg a kocsit, a Callaghan & O’Brien cég, a város legkitűnőbb férfiszabászata előtt.

  Callaghan úr személyesen közölte vele a lesújtó hírt.

  – Rettenetesen sajnálom, kegyelmes uram, de egy ilyen komplikált darabot semmiképpen sem lehet egy hónapnál rövidebb idő alatt megcsinálni, és így is csúnyán le vagyunk maradva.

  – Természetesen mondanom sem kell, hogy a királynő flottillájához lenne.

  Callaghan félrehajtotta a fejét, az ajkába harapott, és együttérzően fölsóhajtott.

  – Hát, uram, talán ha angol volna, még hazudnék is magának, de egy magafajta úrnak, egy amerikai hajó kapitányának a világ minden kincséért sem. Sok rokonom él Amerikában, uram, és én magának csak a színigazat mondom!

  – De az Isten szerelmére, ember, nézze meg, milyen rongyokban járok! Ami rajtam van, Afrika nyugati partján már kis híján szétrohadt!

  – Kár, uram, az bizony nagy kár. Hanem várjon csak egy pillanatot – mondta Callaghan, és nagy komolyan megbeszélt valamit a társával, aztán visszatért a csüggedt sorhajóparancsnokhoz.

  – Van egy halvány lehetőség, de csak nagyon halvány. Queenstownban, ahol az ön hajója horgonyoz, van egy zsidó szabó. Haditengerészeti egyenruhákra specializálódott, főleg matrózokra, persze, de miért ne próbálhatna szerencsét nála? – Ezzel fölírta egy cédulára Moses Balaban nevét és címét.

  Holifield visszahajtatott Queenstownba, és megállt a parton, mindössze néhány utcányira attól a helytől, ahol a Quinnebaug volt kikötve. Kiszállt a kocsiból, szemügyre vette a parányi boltot, a szerény kis feliratot: M. BALABAN, SZABÓ. Összeszoruló szívvel látta, hogy le vannak húzva a redőnyök. Megrángatta a kilincset, aztán bedörömbölt az ablakon.

  – Hé! Van itthon valaki?!

  – Segíthetek, admirális? – szólalt meg mögötte egy hang.

  Holifield megfordult, szemügyre vett egy züllött külsejű illetőt, aki bűzlött a rumtól. Ez a fajta alja nép a világ minden kikötőjében bőven tenyészett.

  – Nem tudja, hol lakik a szabó?

  – Próbálja meg hátul méltóságod!

  Erre Percy Holifield újra éktelen dörömbölésbe és kurjongatásba fogott.

  – Ezzel aztán nem megy semmire. Az öreg Mosesnak ma van a szombatja, az magának elő nem gyön napnyugtáig! Fura alak, tudja, héber az öreg!

  A parancsnok füstölgött egy kicsit, aztán adott a jóembernek egy kétpennyst, amiért bőbeszédű köszönetben részesült. Előhúzta a zsebóráját. Még két óra, amíg lemegy a nap. Még egy sor sikertelen dörömbölés és kurjongatás után mély lélegzetet vett, összekulcsolta a kezét a háta mögött, és föl-alá kezdett járkálni a bolt előtt, fél szemmel a napot lesve.

  Ahogy aztán végre leszállt az alkony a kikötőre, újra bezörgetett, de ezúttal már tisztelettudóan. Az ajtó résnyire kinyílt, és ott állt Moses Balaban, egy sovány termetű, a húszas évei végén járó zsidó, zilált kecskeszakállal, a fején kis fekete sapka, a vállán átvetve sál. Szinte mintha Shylock lett volna A velencei kalmárból.

  – Minek csap olyan lármát?! – förmedt rá Holifieldre. A kapitány meglepetten hallotta, hogy nyilvánvaló ír akcentussal beszél. – Megszentségteleníti a sábbátomat!

  Holifield, aki nem szokott hozzá, hogy megfeddjék, összeszorította a fogát, dörmögött valamit a bajsza alatt, de aztán megfékezte az önérzetét, mert szüksége volt erre az alakra, mégpedig sürgősen.

  – Kérem, nézze el nekem! – mondta. – Borzasztó nagy szükségem volna egy szabóra. Ön Mr. Balaban?

  A zsidó végigmérte, aztán kinyitotta az ajtót.

  – Jöjjön be – mondta kurtán.

  A műhelyben olyan döbbenetes rendetlenség uralkodott, hogy még annak a tengerésztisztnek az idegeit is próbára tette volna, aki nem követeli meg a hajóján a tipp-topp rendet. Vég szövetek teljes rendszertelenségben szétszórva. Próbababák, rajtuk félkész egyenruhák, a megrendelőik nyilván valahol a tengeren. Állott, kellemetlen szag terjengett a műhelyben, hátulról pedig behallatszott két civakodó kisgyerek ricsaja.

  – Csönd legyen ott hátul – kiáltotta oda Moses –, ha nem akarjátok, hogy púp nőjön a fejeteken! – Holifieldhez fordult. – Szóval mit akar, ami olyan fontos, hogy félbe kell hagynom miatta az imádságomat?

  – Uram, a hajómat Angliába rendelték, hogy részt vegyek vele a Viktória királynő tiszteletére rendezendő ünnepségen. A tengereken töltött hónapok után az egyenruháim már foszladoznak. Odakint, a kocsimban itt van a szövet és minden egyéb szükséges kellék, valamint az új egyenruha fényképe. Hajlandó vagyok busásan megfizetni a munkáját. Persze, tisztában vagyok vele, hogy ez egy díszesebb egyenruha lesz, mint…

  Moses fölemelt kézzel félbeszakította:

  – Én romániai vagyok – mondta. – Látta már maga, mennyi csicsa van egy román tengernagyi uniformison? Maga amerikai?

  – Az vagyok.

  A szabó eltűnődve kinézett az ajtón a móló felé.

  – Hajók ezreit láttam elindulni innét Amerikába, rajtuk félig éhező ír férfiakkal és asszonyokkal. Ez a kikötő a siralom kikötője, a nyomorúságé – mondta, mintha csak magában beszélne. – A neve?

  – Elnézését kérem, Percy Holifield vagyok, nemrég léptettek elő kapitányból sorhajóparancsnokká. Javításra vár itt a hajóm.

  – Mikor indul el Angliába?

  Holifield lehunyta a szemét, hangtalanul fohászkodott.

  – A jövő héten, pénteken.

  Moses Balaban szemügyre vette a sorhajóparancsnok alakját, lassan körbejárta. Ezt az alakot nem lesz könnyű följavítani. Zömök, pocakos és csapott hátú. Valóságos művészet lesz ilyen rövid idő alatt megoldani. Percy Holifield szeme egészen elködösödött, ahogy némán esdekelt.

  – Nem nagyon vigyázott a kondíciójára – jegyezte meg a zsidó.

  Holifield majdnem mondott valamit, de inkább befogta a száját.

  Moses Balaban még egyszer körbejárta, aztán az égnek emelte a kezét.

  – Hát jó. Meg lehet csinálni.

  – Ó, köszönöm, uram, nagyon köszönöm! – szakadt ki Holifieldből, és megrázta a kis szabó kezét. – Hadd ismételjem meg, hogy nem fogja megbánni!

  Moses ügyet sem vetett a másik ömlengésére. Már a kezében is volt a mérőszalag.

  – Haladéktalanul hozzá kell látnunk! – mondta.

 

*

 

A következő hét során a sorhajóparancsnok és a kis román–ír zsidó szabó hosszú órákat töltött együtt, és valamiféle barátság szövődött közöttük. Balabannak két imádni való fia volt, körülbelül egykorúak Holifield fiaival. Moses Balabanhoz azonban nem volt könnyű közel férkőzni. Csak egy-egy szót vetett oda, és mindig fölényesen viselkedett.

  Amikor Holifield belépett a műhelybe, a kis szabó mindig törökülésben ült egy párnán a szabóasztalon, és aprólékos gonddal, kézzel varrogatott. Csak egy biccentéssel köszöntötte vendégét.

  Holifield megtudta, hogy Moses Balaban Románia fekete-tengeri kikötővárosában, Constanţában született, ahol már az apja és a nagyapja is abból tengette az életét, hogy ráállt a haditengerészeti egyenruhák készítésére. A munkájuk főleg a matrózegyenruhák javításából állt, csak hébe-hóba kaptak egy-egy megbízást egyenruha készítésére alacsonyabb rangú tisztektől. A kapitányok és tengernagyok Bukarestben vagy Párizsban dolgoztattak.

  A Balaban család tipikus nagy család volt, a tucat gyermekből nyolc fiú, négy lány. A családi üzletet csak egy fiú örökölhette, a legidősebbik. A többiek nem számíthattak másra, csak a kivándorlásra. Három Balaban fiú Angliába és Skóciába ment, ahol nagy szükség volt a szabókra.

  Az egyikük, egy Herman Balaban nevű megrögzött agglegény egy brit óceánjáróra szegődött el hajószabónak. Néhány viharos atlanti-óceáni átkelés után azonban úgy döntött, hogy a tengeri életet nem neki találták ki, és Queenstownban búcsút vett a hajótól, majd később ott, a parton nyitott egy szabóműhelyt.

  – És a. másik három fivére, Moses?

  – A georgiai Savannahban vannak. Hála istennek, semmi közük a szabósághoz!

  Azt persze nem említette meg Holifieldnek, hogy őt viszont világéletében kellemetlen, sőt elviselhetetlen alaknak tartották. Hallani sem akart róla a constanţai családja, de a Skóciában és Savannahban élő fivérei sem.

  Nem maradt más, mint Herman bátyó, aki a távoli Írországban robotolt; végül ő küldött Mosesért, hogy menjen, segíthet neki a műhelyben. Moses tizenöt éves volt, amikor 1875-ben megérkezett Írországba, és öt év múlva, amikor Herman meghalt egy kolerajárványban, átvette a boltot.

  Az írországi zsidóság néhány száz családból állt, főleg Dublinban és Belfastban laktak, Corkban csak egy maroknyi. A zsidók általában békében éltek, habár az elszigeteltség érzése rettenetes volt. Corkban volt egy zsinagóga és egy kóser mészáros, a hagyományos közösségi élet azonban jórészt hiányzott: nem volt héber iskola, nem volt jiddis újság, nem voltak vitakörök, színjátszó körök, rituális fürdők.

  A jelek szerint ez nem zavarta Mosest, aki magányos életet élt. Az ünnepek idején vagy különleges alkalmakkor elment Corkba a zsinagógába, de a queenstowni kis üzlete az ortodoxia egyszemélyes bástyája volt. Mosesnek nemigen volt barátja; savanyú, érdes modorú ember volt, aki szemlátomást nemigen csinált mást, mint varrt, imádkozott, és el-elsakkozgatott egy öreg hadirokkanttal.

  Néhány évvel azután, hogy az övé lett a szabóság, házassági szerződést kötött egy szegény belfasti bútorasztalos lányával, aki két fiút szült neki, Sault és Lázárt. Aztán a harmadik gyermekükkel együtt meghalt szülésben.

  A megözvegyült Moses egyedül élt tovább, egy idős ír dajka segítségével nevelgette a két fiát az üzlet mögötti kis lakásban.

  Moses itt-ott elejtett ugyan néhány tapogatózó megjegyzést arról, hogy elkelne egy új feleség, de azt kellett tapasztalnia, hogy az írországi zsidó közösség ajtói bezárulnak előtte, mert már ország-világ tudta róla, milyen elviselhetetlen fráter. Moses a begubózottságából időnként hirtelen, ádáz dühkitörésekkel bújt elő, és olyankor gyakran elagyabugyálta a feleségét meg a gyerekeit.

  Írországban nem találván magának zsidó lányt, csak egyetlen megoldás kínálkozott volna, hogy drága pénzért megbízzon egy házasságközvetítőt, hogy küldessen át a szülővidékükről egy házasodni akaró lányt. De ki l jött volna el Írországba, ráadásul Corkba? Csak valami selejtes csúfság, aki Romániában nem tudott férjet találni magának.

  Moses időnként Amerika gondolatával kacérkodott, de nem tudott dönteni. A Savannahban élő fivérei, akik kis kora óta ismerték Moses pukkancs természetét, nem kifejezetten voltak oda azért, hogy magukhoz vegyék.

  Ráadásul Moses ott élt a tengerparti városban. Túl sok olyan amerikai útról tudott, ahol a gátlástalan ügynökök halálhajók mélyébe zsúfolták be a kivándorlókat. Rettenetes történetek keringtek a tengeren kitörő járványokról, a halottak tömegeiről, még rettenetesebbek a rabszolga-kereskedelemről és az éhínségről. Sőt az ígéret földjén is számolni kellett a nélkülözéssel. Moses tudta, hogy a zsidók legtöbbje New Yorkban köt ki, ahol a Lower East Side vidékén hatalmas, förtelmes gettó alakult ki, máris túltelítve szabókkal.

  Így hát Moses tovább varrogatott, imádkozott, élére rakta a pénzt, és ordítozott a fiaival, miközben igen nagy véleménnyel volt tulajdon állhatatos jámborságáról.

 

*

 

Péntek késő délutánján Percy Pointdexter Holifield sorhajóparancsnok fölcsatolta a díszes övet, melyről villogó kard lógott, Moses pedig megigazította a fején a sorhajó-parancsnoki föveget.

  Holifield megállt a hármas tükör előtt, elmerült önnön csodálatában, szinte beleszédült kápráztató megjelenésébe. Moses Balaban csodát művelt! Ráadásul a mesterművet három órával a zsidó sábbát kezdete előtt sikerült befejeznie. Holifield megfordult, és nagy lelkesedéssel megrázta a kis szabó kezét.

  – Moses, ezt sohasem tudom meghálálni magának!

  Moses a maga sajátos módján mosolyra rándította a száját. A hátsó szobában a srácok ordibáltak.

  – Akkor most számoljunk el – mondta Holifield, és odanyújtott egy zacskó aranypénzt. – Azt hiszem, ezzel a legteljesebb mértékben elégedett lehet.

  Legnagyobb meglepetésére azt látta, hogy Moses eltolja a zacskót.

  – Nem tartozik semmivel – mondta a szabó.

  – Ugyan, öregem, ezt nem gondolhatja komolyan.

  – A Talmud szerint életünkben valamikor tennünk kell egy efféle nagyvonalú gesztust. Maga pontosan a megfelelő pillanatban tévedt be a boltomba. – Moses, aki életében nagyon ritkán tanúsított őszinte bűnbánatot, és ritkán akart őszintén jobb útra térni, most nem kockáztatott.

  – De… de… – hebegte a másik.

  – Úgyhogy csak menjen, villogjon a királynő előtt, hadd essen ki a szeme a csodálkozástól!

 

*

 

A Quinnebaug korvett napnyugta előtt húzta föl a horgonyt. Moses Balaban és a két fia a partról integetett a kapitánynak, aki meghatottan, gombóccal a torkában integetett vissza.

  Az ezután következő kéthetes angliai ünnepségsorozaton Percy Pointdexter Holifield sorhajóparancsnok kitett magáért, és a legkevésbé sem kellett szégyenkeznie azért, ahogy hazáját képviselte Európa legelegánsabb admirálisai között.

  Aztán visszatért Amerikába, elfoglalta beosztását az annapolisi Haditengerészeti Akadémián, de nem feledkezett meg a kis zsidó szabóról, sem arról, hogy lekötelezettje.

  Új beosztása kiterjedt társadalmi élettel járt, estélyekkel, vacsorákkal, washingtoni utakkal és hasonlókkal. Parancsnokként számos kiváltság megillette, egyebek között az a jog is, hogy polgári főszabászt nevezzen ki. Új egyenruháiból azonban, sajna, hiányzott Moses Balaban munkájának minősége, keresetlen eleganciája. Néhány hónap múlva Moses levelet kapott tőle.

 

  Kedves Moses barátom!

 

  Azóta sem felejtettem el, milyen kedves volt velem nagy megszorultságomban. Sőt a jelenlegi főszabászomat, aki a tiszti egyenruhákat készíti, egy napon sem lehet emlegetni magával.

  Ha esetleg volna kedve kivándorolni Amerikába, tekintse ezt a levelet ajánlatnak a Haditengerészeti Akadémia főszabászi állására. Az állás szerény, de állandó jövedelmet biztosítana, jó elhelyezést és egyéb juttatásokat. Úgy tudom, a közeli, vonattal jól megközelíthető Baltmore-ban nagy, virágzó zsidó közösség él.

  Ha kedve van megtenni a nagy utat, egyszerűen keresse föl ezzel a levéllel Corkban az amerikai konzult, aki megbízást kapott, hogy vegye meg a jegyet magának és a két fiának az első hajóra, amely közvetlenül Baltimore-ba jön, és amelyen rendes körülmények között utazhatnak.

  Remélem, elfogadja ezt az ajánlatot, és megengedi, hogy így rójam le hálámat, mely hónapok óta bennem él.

  Szívből remélem, hogy sürgönyben értesít róla, hogy útnak indul.

  Szívélyes üdvözlettel

 

  P. P. Holifield sorhajóparancsnok

  USA Haditengerészeti Akadémia

  Annapolis

  Maryland

 

 

ANNAPOLIS,

1888

 

Ahogy Holifield megígérte, Moses Balaban és a két fia, Lázár és Saul rendes körülmények között kelt át az Atlanti-óceánon. Cork állandó ocsmány időjárása, zord ínsége és örökös szomorúsága után Annapolis, ez a csillogó kis ékszer fényt hozott Moses Balaban életébe.

  A flotta és intézményei most kezdtek fejlődésnek indulni a polgárháborút követő hosszas pangás után. Az eltelt időszakban maga az Akadémia is elárvult, megfelelő finanszírozás és irányítás nélkül tespedt. Most már a változás szele érzett a levegőben, a flotta áttérőben volt a vitorláról a gőzre, a primitív vasbárkákról az acélpáncélzatú csatahajókra, a sóban pácolt vén tengerészekről a képzett műszakiakra és tüzérekre. Az előző parancsnok, egy legendás tengernagy irányítása alatt az Akadémia magára talált, drámai fordulatot tett, és a legjobb úton volt ahhoz, hogy első osztályú egyetemmé váljék.

  Annapolis városa szerényen húzódott meg a Severn folyó partján, közel a torkolathoz, ahol a Severn beleömlött a hatalmas Chesapeake-öbölbe. Sok forradalom előtti épület állt a városkában, mely bájos volt, furcsa és régies, hívogató kikötőhely, idilli lakóhely.

  Moses Balaban talált magának egy kis házat, pár percnyire az Akadémiától, és fölvett egy néger asszonyságot, hogy gondját viselje az otthonának és a fiainak. Élete csakugyan jobbra fordult, és ez tükröződött Moses viselkedésében is. Ő volt a „házi zsidó”, fura madár, de a parancsnok védence. Mosesszel nem úgy bántak, mint holmi titokzatos veszedelemmel, hanem mint olyasvalakivel, aki a bibliai hősök egyenes leszármazottja, ennélfogva tiszteletre méltó. Moses nagyon élvezte új helyzetét, és immár elegánsan öltözködött, három szép öltönyének egyikében, sétapálcájával a kezében, keménykalappal a fején korzózott, és udvariasan elcsevegett kadéttal, tiszttel, civillel egyaránt.

  Annapolisban volt néhány zsidó család, főleg kereskedők, de vallásgyakorlatuk már reformista volt, inkább amerikainak tekintették magukat, mint zsidónak. Moses ezekből, köszönte szépen, nem kért. Előzőleg Írországban sem igen érzett hajlandóságot arra, hogy a szomszédjaival érintkezzék. Annapolisban hasonló volt a helyzet, csak jobb. Az egyetlen templom az Akadémia területén álló kis kápolna volt, melyet a zsidó kadétok használtak, akikből ritkán volt egynél-kettőnél több egy osztályban. Ez sem zavarta Mosest. Már megszokta, hogy egyedül imádkozzék.

  Tizenöt hónappal Holifield kinevezése és hat hónappal Moses megérkezése után Percy Pointdexter Holifield sorhajóparancsnok békésen meghalt álmában, szívrohamban, miután előzőleg tomboló csetepatét vívott a bürokráciával.

  Moses még soha életében nem imádkozott úgy, mint most, amikor színre lépett az új parancsnok. Imádsága azonban nem talált meghallgatásra. Adam Harper altengernagy nem rajongott a zsidókért. De méltányos ember volt, és a lefokozás olyan módját ajánlotta föl Balabannak, amely az első pillantásra elfogadhatónak látszott.

  A temérdek újonnan bevezetett vállalkozás között volt az is, hogy ezentúl másként készültek az egyenruhák, különösen a kadétoké. Régebben egyenként, méretre varrták őket. Harper fölvett egy új szellemű szabászt, aki futószalagon, sorozatban gyártotta a ruhákat. Ez megalázó volt Moses Balaban számára. Mostantól fogva csak különféle méretű nadrágokat és mellényeket kellett szállítania, és belőle is egyszerű állami alkalmazott lett, állandó, ám soványka fizetéssel. Néhány hónap elteltével elege lett ebből, és úgy döntött, otthagyja.

  De okosan.

  Több mint egy évtizeden át Írországban Moses maga volt a megtestesült igénytelenség, és takaros kis summát spórolt össze. Most vonatra szállt, megtette a nyolcvanperces utat Baltimore-ba, ahol több tízezres zsidó közösség élt, és különböző ottani ügynökségek útján tudakozódni kezdett.

  Hetek alatt akadt egy eladó szabászat Havre de Grace-ben, egy Baltimore-tól északkeletre fekvő városban. Moses elment megnézni.

 

 

HAVRE DE GRACE,

1889–1901

 

Havre de Grace is folyóparti város volt, akárcsak Annapolis, és ez a folyó is a Chesapeake-öbölbe ömlött. A Susquehanna azonban nagy folyó volt, mélyen benyomult Pennsylvaniába, és egy darabig föl tudtak menni rajta a kereskedelmi hajók. A várost vasút és komp is összekötötte a külvilággal. Jól menő konzervipara a keleti partvidék mezőgazdasági termékeit dolgozta föl, csatornáján uszályok szállították a szenet és a fát, nagy halászflottája volt, nem is beszélve a lóversenytérről.

  Az eladó szabászat egy jókora üzlet volt, majdnem háromszor akkora, mint Moses queenstowni boltja. A lehető legjobb helyen állt, a vízparti St. Johns Streeten, és a hozzá tartozó lakás ott volt az üzlet fölött. Moses egy baltimore-i zsidó ügyvéd segítségével nyélbe ütötte az üzletet. Ezerkétszáz dollár készpénzért az övé lett az épület, teljes tartalma, valamint az előző tulajdonos vevőköre.

  BALABAN ÚRI SZABÓ, állt a kirakatüvegen. Moses tehát ismét folytatta magányos, szinte szerzetesi életét, bolygó zsidóként a gojok között. Az, hogy Havre de Grace-ben nyoma sem volt zsidó közösségi életnek, a legkevésbé sem zavarta. Elvégre Baltimore-t vonaton gyorsan el lehetett érni, és az ottani zsidó élet nyüzsgőbb volt, mint akár Constanţáé és Corké együttvéve.

  Moses Balaban már régen rászoktatta magát, hogy ne lássa és ne hallja, amit nem akar látni és hallani. Ő személyesen sulykolta bele a fiaiba minden este több órán át a Talmudot és a héber nyelvet, hogy jó zsidókat neveljen belőlük, de nem vette szemügyre az őket körülvevő világot.

  A most hétéves Saullal és a nyolcéves Lázárral együtt öt iskoláskorú zsidó gyermek volt egész Havre de Grace-ben. Moses fiai életükben először most hallották és ismerték meg az olyan szavakat, mint zsidrák és jakhec. Az ilyen elszigeteltségben az embernek vagy verekednie kellett, vagy tönkremennie.

  Mosest nem érdekelték a fiai vérző orrai, véraláfutásos szemei, horzsolásai és sebei. Csak az elszaggatott ruháik érdekelték, azért automatikusan elpáholta őket, meg sem hallgatta a magyarázkodásukat. A fiúkból igen kemény legénykék lettek, és a többi gyerek bizonyos fokig elfogadta őket, ha azonban büntetésről volt szó, a tanárok szinte mindig őket pécézték ki. Olyan sokszor kaptak vonalzóval a kezükre, hogy szinte állandóan dagadt kézzel jártak. Ilyen kényes egyensúlyi állapotban élve, Saul és Lázár fájdalmasan tudatára ébredt, hogy ők mások, mint a többi, s egyszerre váltak ravaszdivá és zabolátlanná.

  Moses szabott, varrt, imádkozott, és a Talmuddal tömte a fiait. Amikor a helyzet megkívánta, nagyjából hetente, egy prostituálttal könnyített magán, akárcsak korábban Írországban. Itt az illető egy néger nő volt, aki hat gyermekével egy kunyhóban élt, egy városszéli kis farmon.

  Ahogy a fiúk viharos gyorsasággal növekedtek, és napról napra fékezhetetlenebbekké váltak, Moses ráébredt, hogy radikális változtatást kell végrehajtania. Állandó társnőre van szüksége, feleségre, aki otthont teremt, megfőzi az ételt, gondját viseli a fiainak, megosztja vele az ágyát.

  Minden péntek délelőtt bezárta a boltot, és jó időben, mielőtt kezdetét vette volna a sábbát, vonatra szállt, bement Baltimore-ba, és fölkereste azokat a társasági köröket, amelyek a házasságszerzésre specializálódtak. Egy péntek este, a szertartás után Moses szeme megakadt Hannah Diamondon, aki akkor jött le a zsinagóga női karzatáról. Moses sötét lelkében életében először most lobbant föl a szerelem szikrája.

 

*

 

Hannah Diamond a boltja hátsó részében ült a fésülködőasztal tükre előtt, az arcán tűnődő, szomorkás kifejezés. Megcsipkedte az arcát, hogy élénkebb színe legyen.

  Hannah a tizenkilencedik születésnapjához közeledett, és önszántából maradt hajadon. Ez itt Amerika, a mindenségit! Annak ellenére, hogy Hannah nem vitt volna hozományt a házasságba, sohasem szenvedett hiányt megfelelő kérőkben. Ráadásul az apja is, anyja is meghalt már, Hannah a maga ura volt.

  Amerikától kapta meg ezt a lehetőséget, ezt a szabadságot. Igen, nehéz volt megőriznie a függetlenségét. Körülötte sorra köttettek a házasságok. Az emberek hovatovább ujjal fognak mutogatni rá.

  Valahányszor nagy nehezen eljutott odáig, hogy majdnem igent mondott, visszahőkölt, fölidézve magában az anyja emlékét és Szonya nővére eleven példáját. Hannah hol így, hol úgy ideologizálta meg magának a dolgot. Az igazság azonban az volt, hogy rettenetesen kellemetlenül érezte magát a férfiak társaságában.

  Eltökélte magát, hogy elkerüli az olyasféle kínlódó életet, amilyenre az anyja és a nővére ítéltetett. Annak idején, a régi hazájukban anyus belesulykolta Hannah-be, hogy minden férfi, de az apja különösen avégre termett a földre, hogy a nőknek szenvedést okozzon.

  Okozott is anyusnak, házaséletük minden napján, különösen akkor, amikor nem tudta türtőztetni az indulatát, és nemegyszer eljutott a verésig. Hannah jogosan okolta az apját az anyja korai haláláért, de saját férfikerüléséért is.

  A fivére, Noah megpróbálta lecsapni a hüvelykujját, hogy ne hívják be az orosz hadseregbe, de elfuserálta a dolgot. Elvitték, aztán átszállították Szibériába, ahol huszonöt évig terjedhető katonai kényszerszolgálat várt rá. Köztudott volt, hogy azokról a zsidókról, akiket távol-keleti szolgálatra vittek, nemigen hallanak többé. Noah a könnyebbik utat választotta, kikeresztelkedett, és később feleségül vett egy ázsiai származású nőt.

  Anyus és apus már halott volt, amikor az 1881-es pogromok kirobbantak. A Diamond nővérek a többi zsidó százezrekkel együtt elmenekültek. A menekülők legtöbbje New Yorkban, a nyomorúságos Lower East Side-on kötött ki, az öt négyzetkilométernyi, fal nélküli gettóban, a világ legsűrűbben lakott területén, ahol általános volt a szegénység és a nyomor, csótányok és patkányok nyüzsögtek a bérkaszárnyákban, tombolt a tüdőbaj, olcsó munkaerőre vadásztak a toborzó hiénák, rekkenő hőség volt nyáron és dermesztő hideg télen.

  Két év gettóélet után az unokatestvérek, nagynénik és nagybácsik egy csoportja összeszedte a pénzt ahhoz, hogy elvigye a lányokat Baltimore-ba. Baltimore-ban legalább tiszta levegőt szívhatott az ember, és valamennyire elfelejthette New York ocsmányságát.

  A lányok kölcsönkértek háromszáz dollárt a Héber Hiteltársulattól, és megnyitották belőle a Diamond nővérek menyasszonyiruha- és parókaboltját Baltimore szegény zsidó negyedének szívében, a Lombard Streeten.

  A nővérek jól végezték a munkájukat. Munkájuk volt is bőven, ám hasznuk kevés. A menyasszonyi ruhákat szaténból, bársonyból vagy selyemből készítették, és gazdagon díszítették apró gyöngyökkel, flitterekkel és strasszal. A fej díszt elborították a kis gyöngyök és csiszolt üvegkristályok, a fátyol pedig többnyire antik csipkéből volt. A menyasszony számára ez a ruha egyetlen alkalomra készült, de a családja az utolsó fillérét is ráköltötte. És sok-sok órányi fáradságos kézimunka kellett hozzá.

  Meg lehetett élni belőle. A Diamond nővérek szorgalmasak voltak, és jól ment dolguk, amíg meg nem jelent a színen Jacob Rubenstein. Jake kereskedelmi utazó volt, jóképű legény, csupa talmi csillogás. Teherbe ejtette Szonyát, gyors házasság következett, aztán három újabb gyermek, és már úton volt a negyedik is.

  Jake férjként és kenyérkeresőként egyaránt mihaszna alaknak bizonyult. Más szoknyák után is futkosott, sőt prostituáltakhoz is leereszkedett, amiről Szonya tudott ugyan, de mélyen hallgatott.

  Jake? Jake egy álmodozó házaló volt. Akármilyen áruval házalt, nem sikerült megélnie belőle, és többre tartotta magát, semhogy bebújjon egy üzlet pultja mögé. Szinte mintha hetente vágott volna bele valami új vállalkozásba, melytől gyors meggazdagodást remélt. És minden héten belebukott.

  Az áruért, melyet útjain eladott, a vevők heti tíz centtől egy dollárig terjedő részletekben fizettek. A vevők valahogy mindig ügy intézték, hogy ne legyenek otthon vasárnap, a hagyományos pénzbeszedési napon. Vasárnap esténként, amikor Jake átnézte és naprakész állapotba hozta a könyvelését, többnyire arra is épp csak elég volt a pénz, hogy kifizesse a legutóbbi áruszállítmányt. Amikor nagy ritkán összekapart pár dollárnyi hasznot, rendszerint azt is elkártyázta.

  Állandóan belenyúlt Szonya ruhaboltjának pénztárába, és folyton visszalökte a nővéreket a mélybe, ahonnan nem tudtak fölkapaszkodni. A rokonok egyre rágták Szonya fülét. Miért kell kitartania egy ilyen semmirekellő csavargó mellett?

  De Szonya kitartott. Akármennyi rossz szokása volt is Jake-nek, őt mindig meg tudta nevettetni. Sohasem fukarkodott a viccekkel, sem a csókokkal. A maga módján igyekezett jó apa lenni. Nagyon kedvesen bánt a gyerekekkel, és a srácok még nagyon fiatalok voltak ahhoz, hogy fölfogják a szörnyű igazságot.

  Jake legalább nem emelt kezet Szonyára és a gyerekekre, és hébe-hóba azért rámosolygott a szerencse a kártyaasztalnál. Amikor nyert, akkor aztán oj, oj, oj! Olyankor nem garasoskodott. Elhalmozta Szonyát ékszerrel, vett neki bundát, sőt egyszer egy kitömött madarakkal díszített kalaposremeket. Szonya mindig tartalékban tartotta ezeket a váratlan ajándékokat, hogy legyen mit elzálogosítania, amikor arról volt szó, hogy kifizesse a bolti számlákat, és enni adjon a családnak.

 

*

 

Szóval miért is jöttem én Amerikába, kérdezte magában Hannah. Egy olyan férfiért, mint az apám? A fivéremért? Jake Rubensteinért? Sok olyan zsidó volt Baltimore-ban, akinek fölragyogott a szeme, ha Amerikáról esett szó. Néhányan, mint például Hannah unokatestvérei is, nagyon színvonalas életet teremtettek maguknak. De mire van lehetősége egy egyedülálló, tizennyolc éves lánynak? Szinte semmire.

  Hannah közeledett ahhoz a korhoz, amikor majd túl idős lesz egy igazán jó házassághoz. És mi a másik lehetőség? A vénlányság, ami társadalmi szempontból szinte nem is élet.

  Másrészről viszont Hannah nagyon szeretett volna gyermeket, szeretett volna egy zsidó család balbosztéje lenni. Csak férj ne kéne ehhez az egészhez! Igen? Nem? Egyelőre még egyetlen fehér paripás herceg sem vette le Hannah-t a lábáról, ám valahányszor elment egy briszre, arról fantáziáit, hogy az a kisfiú az övé.

  Szonya jött át az üzlet hátsó részébe, ahol a nővére üldögélt tépelődve, fölvett egy fésűt, kifésülte Hannah hollófekete haját, mely a háta közepéig ért. Hannah hátradőlt, nekitámasztotta a fejét Szonya hasának, mely már a hatodik hónapban volt.

  – Mit mondjak Moses Balabannak? – kérdezte Szonya.

  Hannah csak vállat vont.

  – Ő legalább szépen meg tud élni a keresetéből – tattá a nővére –, és az nem semmi.

  – Havre de Grace-ben? Olyan az a sárfészek, mint ahová Noah fivérünket vitték Szibériába!

  – Ugyan, szamárság! Csak egyórányira van Baltimore-tól.

  – Akár ezer kilométerre is lehetne. Mi volnánk ott az egyetlen ortodox család. Kész száműzetés.

  – No és? Ez itt Amerika. Nem kell körülvenned magad egymillió zsidóval! Itt nem fogják kozákok beverni az ablakodat. Nem fognak megerőszakolni.

  Hannah eltolta magát Szonyától, fölállt, a hangjában riadalom érzett.

  – Félek – mondta.

  – Havre de Grace-től?

  – Igen, Havre de Grace-től, és… és…

  – Moses Balabantól?

  – Minden férfitól félek. Tudod. Ráadásul majdnem a lánya lehetnék.

  – Az kész áldás is lehet. Egy korodbeli fiúval csak bajod lenne. És a fiatal fiúk semmit sem tudnak a nőkről. Hosszú távon több érzelmet, több megértést kaphatsz egy érettebb, tapasztalt férfitól.

  – Moses elbűvölő tud lenni, de azt hiszem, csak megjátssza a sábbátra, hogy jámbornak érezze magát. Okos ember, de látok benne egy-két aggasztó dolgot. – Hirtelen megborzongott. – És az a két fia, azok mint a vadállatok!

  – Hannah kedves, mindezt már ezerszer hallottam tőled.

  Hosszú, terhes csönd lett, amíg aztán megcsendült a bejárati ajtó csengője jelezve, hogy próbálni jött valaki.

  – Megyek! – kiáltott ki Szonya. – Nű, nemsokára itt lesz Moses. Azt kérte, tudakoljam meg a válaszodat. Mit mondjak neki?

 

*

 

A Hannah-éhez fogható menyasszonyi ruhát az évszázad hátralevő részében nem látott Baltimore. Az esküvő napján, 1894 vége felé Hannah elhessegette minden szorongását, és átvette a többiek vidámságát. Savannahból eljöttek Moses testvérei egy rakás unokanővérrel és unokafivérrel, Hannah mispóchéja pedig eljött még Clevelandból is. Az esküvő költségeit Hyman bácsi, Hannah nagybátyja állta, aki a legjobb úton volt ahhoz, hogy patikatulajdonosként csinos vagyonra tegyen szert.

  Az ősi szertartásra a Lloyd Streeten, Amerika egyik legrégibb zsinagógájában került sor. Utána vidám, zenés, táncos fogadás következett a jó nevű China Hallban, ahol a tulajdonos, Mr. Sheinbloom személyesen gondoskodott arról, hogy a vendégek jól érezzék magukat. A mulatozás késő éjszakáig tartott, fene bánja a költségeket!

  Mivel Hannah havi ciklusa közbeszólt, az újdonsült pár külön fedél alatt töltötte a nászéjszakát. Hannah úgy érezte, haladékot kapott, csak később kell szembenéznie az igazság ijesztő pillanatával.

  Hannah eddig még sohasem járt Havre de Grace-ben, csak fényképen látta a St. Johns Street-i épületet. Moses fiaival Baltimore-ban találkozott. Az épület mérete és Moses elegáns öltözködése többé-kevésbé megnyugtatta, hogy kényelmes élet vár rá.

  Reményei nemsokára szertefoszlottak. Abban a pillanatban, amikor benyitott az ajtón, látta, hogy itt egy zsugori özvegyember lakott. Minden ócska volt, jellegtelen, rendetlen, piszkos. Az üzlet hátsó részében levő konyha elhanyagolt, az asztalon málló, zsíros viaszosvászon, körülötte nyikorgó, törött székek. A konyhaedényekre ráégett a korom, a néhány össze nem illő tányér csorba volt, és repedezett.

  Az emeleten, a lakásban az ágyterítők, párnák, törülközők elnyűttek voltak, a matrac pecsétes és egyenetlen. Az ablakokon szakadt roletták, függöny sehol. A por- és piszokrétegek alól alig látszott ki a festék. Mindent áthatott valami dohos, nyirkos szag.

  Itt nagyszabású felújításra volt szükség. Az ágynemű, a dunyhák, a konyhaeszközök és hasonlók általában a feleség hozományával kerültek a háztartásba. Csak hát Hannah-nek nem volt hozománya.

  „Majd összeállítok egy részletes listát – gondolta –, és olyan rendet teremtek itt, hogy csillog-villog majd minden. Kóser konyhát rendezek be, külön tejes és húsos résszel, külön edényekkel. Hannah-nek most először volt saját otthona, és úgy érezte, akármennyit kell dolgozni érte, megéri.

  Kezdeti csalódása ellenére nem esett kétségbe. Nem volt ismeretlen számára a munka. És inkább a jó oldalát nézte a dolognak. Ez még mindig sokkal ígéretesebb, mint egy Lower East Side-i bérkaszárnya.

  Az eddig eltelt idő alatt ügyesen összebarátkozott a két fiúval, Saullal és Lázárral is. Akármikor mentek Baltimore-ba, mindig süteményekkel tele konyha várta őket. „Majd ráveszem a fiúkat, hogy ők is szálljanak be a munkába, segítsenek rendet rakni a házban – gondolta Hannah. – Attól majd érzik, hogy milyen fontosak. Majd sütök rájuk, mindig lenyalhatják a kanalakat és a lábost, és makulátlan lesz a ruhatáruk.”

  A házimunkák azonban még néhány napig ráértek. Most a nászéjszaka realitásával kellett szembenézni. Az udvarlás alatt egyetlen szó sem esett a szexről. Hannah-be a neveltetése során azonban beleivódott számos előítélet a feleség dolgáról és kötelességéről, az asszonyi sorsról. Ott volt benne a szörnyű örökség, az anyja tragédiája, a nemi élethez fűződő szorongások. Abszurd módon Szonya házassága villantott föl egy kis reménysugarat. Noha Jake csak szánalmas férjpótlék volt, az ágyban nagyon jól érezték magukat. Ezt Szonya sokszor elmondta Hannah-nek.

  Mivel Moses az előző feleségével már szerzett tapasztalatokat, nem kell úgy viselkedniük, mint két ijedt állatkának, akik ügyetlenül piszkálgatják egymást. Hannah úgy érezte, Moses majd megoldja a kényes helyzeteket. És ha ez így lesz, gyöngédség, sőt akár boldogság is születhet belőle. Most már nem volt helye a halogatásnak. Elérkezett az idő, a szorongásnak nemsokára vége lesz.

  Ahogy Hannah a férjét várta, a lámpással megvilágított szoba sivársága leküzdhetetlenül nyomasztani kezdte. Bekucorodott a takaró alá, és kisvártatva már páni rettegés lett úrrá rajta. Mintha összeszorultak volna körülötte a falak. Amikor meghallotta a hátsó lépcső nyikorgását, kétségbeesetten szeretett volna elrohanni, elrejtőzni. „Az isten szerelmére, Hannán – nyögte magában –, ne tedd nevetségessé magad!” És leküzdötte hirtelen vágyát, hogy bebújjon a szekrénybe.

  Kinyílt az ajtó.

  Moses az udvari árnyékszékről jött be a házba. Bokáig érő hálóing volt rajta. Egy árva szót sem szólt, levette a sábeszdeklijét, leoltotta a lámpást, a vaksötétben átcsoszogott a szobán, nyögve levetette magát a förtelmes matracra, és Hannah felé nyúlt.

  Fájdalmas, goromba, véres és hál’ istennek gyors aktus volt. Moses nemsokára már háttal a feleségének horkolt, ezért nem hallotta fojtott zokogását. Hannah szorongása, mint valami szörnyű prófécia, immár véglegesen beteljesült.

  Hannah napokon át kábultan járkált, megviselték az éjszakai atrocitások. Nem volt hol vigaszt vagy megnyugvást keresnie. Nem volt kinek kiöntenie a lelkét. A csüggedés ellen összeszedte minden kurázsiját, és azt mondta magában, hogy azért vannak egyéb dolgok is az életben. Rendes otthont teremthet. Majd megszereti Sault és Lázárt. Talán lesznek saját gyermekei is. De hát ha tárgyilagosan nézi a jövőt, bizony hosszú éveken át, talán egész hátralevő életében el kell tűrnie a férje förtelmes viselkedését.

  – Összeírtam, hogy mire van szükségünk – mondta Mosesnek, amikor eltelt az első keserves két hét. – Ha beutazom Baltimore-ba bevásárolni, sok pénzt takaríthatunk meg.

  Moses megnézte a listát, és elsápadt haragjában. Hannah konyhai felszerelést, evőeszközöket akart, ágyneműt, törülközőket, függönyanyagot, matracokat, ruhákat a fiúknak.

  – A dublini kastélyt akarod berendezni?!

  – Ez a ház rémes. Csak otthont szeretnék teremteni neked meg a fiaidnak.

  – Gevalt! Mi ez itt? – mondta, és megremegett a kezében a papír. – Ruhák Saulnak és Lázárnak?

  – Úgy öltözködnek, mint az árva gyerekek. Ha nem akarsz pénzt költeni rájuk, legalább varrhatnál nekik néhány térdnadrágot. Ha megveszed a fonalat, kötök nekik pulóvereket.

  – És ez itt mi?! És ez?! Meg ez?! Habverők, bútorkárpit, késélesítő, matracok, roletták?! Mi ez az őrület?!

  – Nem akarok ilyen mocsokban élni és rongyokban járatni a fiaidat. És azon is elgondolkodhatnál, hogy festetni meg tapétáztatni kéne.

  – Talán ha volna hozományod, mint minden rendes feleségnek! – ordított rá Moses.

  – A hozománynak semmi köze a piszokhoz. Sőt kóser konyhát szeretnék vezetni, és olyan ágyban aludni, ahol nincsenek gödrök a matracban.

  Moses villogó szemmel tovább méregette a listát, közben fel-felnyögött. Hannah-nek van képe több mint százdolláros költségvetést benyújtani! És egy ilyen nőnél ez csak a kezdet lesz…

  – Nincs ennyi pénzem – hazudta. – És nem tudom, honnét van ez a nagyzási hóbortod. Talán a drágalátos Hyman bácsikádtól kéne egy kis pénzt kérned. Egy vagyont költött a China Hall-i fogadásra, és mi hasznunk van belőle?

  És ez így ment tovább. Moses fukarsága csapott össze Hannah eltökéltségével. Néhány hónap alatt tisztán kirajzolódtak a frontvonalak. Hannah kicsikart kikönyörgött, Moses nyögve kiizzadt pár dollárt.

  Hannah nem tehetett mást, varrást és esküvői ruhakészítést vállalt, Havre de Grace azonban nem Baltimore volt, alig csurrant-cseppent a pénz. Az év végére Hannah ügyes keze és takarékossága nyomán a ház már kezdett másként festeni, és Saul meg Lázár sem öltözködött olyan szörnyűségesen.

  Ami a hálószobában történt, az mit sem változott. Néhány gyors, brutális, állatias lökés után Moses lehemperedett, hátat fordított, és nemsokára horkolt. Legalább nem tart sokáig a gyötrelem, vigasztalta magát Hannah.

  Saul és Lázár úgy megszerette a nevelőanyját, mint addig még soha senkit. Noha Hannah csak tíz évvel volt idősebb Lázárnál, ő volt a fény az életükben, ő szabadította meg őket a magánytól, a megvetéstől, a veréstől, a félelemtől, a fájdalommal tele élettől. Hannah csupa puhaság, ölelés, puszi volt… és csupa nevetés. Hannah süteményeket jelentett, nagy tányér leveseket maceszgombóccal, tiszta ingeket, rendes frizurát, verstanulást, vajköpülést, a sülő kenyér szagát, és Hannah angyal volt, amikor meggyújtotta sábbátkor a gyertyákat. Hannah állt a fiúk és Moses között, ő védte meg őket, amikor az apjukra rájött a gonoszság.

  – Anyu, hívhatlak anyunak? – kérdezte Lázár. Hannah arca fölragyogott. Lázár szemlátomást megváltozott, elfogadta Hannah szeretetét, a kedvében akart járni, azt akarta, hogy büszke lehessen rá. Szinte mintha a fiú első barátja lett volna, és minden bizonnyal a legelső szerelme.

  Saul vad és nyugtalan gyermek maradt, de Hannah az ő életébe is hozott egy kis fényt. Lassan, fájdalmasan Saul is kezdett megnyílni, de csak apránként.

  Hannah a terhessége harmadik hónapjában járt, amikor egyszer Mosesnek a szokásosnál is feketébb napja volt. Hannah elköltött némi pénzt, hogy elkezdje összeszedni a babakelengyét a születendő gyermeknek. Mosesből kitört a düh, és azon méltatlankodott, hogy miért nem varrja meg Hannah a babaruhákat.

  – Ne aggódj, Moses! – nyugtatta meg az asszony. – Fog ez még többe is kerülni. Kell majd kis ágy, babakocsi, pelenkák, cumisüvegek…

  – Kérj kölcsön Szonyától! Neki minden ilyesmije megvan. Nincs a bőröm alatt is pénz!

  – A bőröd alatt is dreck van! – mondta Hannah szépítgetés nélkül jiddisül. Moses szájon kapta, úgy hallgattatta el. Másnap reggel Hannah-nek csak a hűlt helyét találta.

  „Hála a jó Istennek!” – gondolta Moses, amikor elolvasta a hátrahagyott levelet. De nem telt bele sok idő, hiányozni kezdett Hannah. Annyi minden megváltozott, amióta a házban volt. Annyi jó dolog történt. „Talán… talán-talán… egy kicsit én is hibás vagyok – gondolta Moses. – Talán… talán-talán… el kellene fogadnom Hannah egy-két hóbortos ötletét. Azt persze sohasem tudhatja meg, hogy hol van a pénz elrejtve a műhely padlódeszkái alatt.”

  A napfényes otthonra gyorsan ború telepedett. És ami még rosszabb volt, a svarce asszony pocsékul főzött, a két fiú pedig éjjel-nappal bömbölt Hannah után.

  Miután eltelt egy hónap, és Hannah nem jött térden csúszva vissza, Moses beadta a derekát. Lenyelte a büszkeségét, visszafojtotta az indulatait, és kalappal a kezében elment Baltimore-ba, hogy visszahívja a feleségét.

  Hannah egy sor feltételt szabott, melyek attól kezdve, hogy annyi pénzt kapjon, amennyiből rendes háztartást vezethet, egészen addig terjedtek, hogy a testi érintkezést heti egy alkalomra, a sábbátra korlátozzák. Végül pedig szentül megígértette Mosesszel, hogy soha többé nem emel kezet sem rá, sem a fiúkra.

  Moses vonakodva bár, de elfogadta a feltételeit, és Hannah ráállt, hogy visszatér Havre de Grace-be, egyelőre próbaidőre.

  Öt hónap múlva Hannah ismét visszament Baltimore-ba, ezúttal azért, hogy megszülje a gyermekét. Magához ölelte a kislányt, aki Hannah anyja után a Leah nevet kapta, és hiába próbálta vigasztalni Szonya, keservesen sírt.

  – Moses odakint vár – mondta Szonya.

  – Utálom – zokogta Hannah. – Utálom!

 

*

 

Moses és Hannah Balabannak három lánya, lett: Leah, Fanny és Pearl, a legkisebbik, aki néhány nappal később született, mint az új évszázad.

  Hannah-nek a három nehezen kihordott terhessége és szülése mellett volt néhány vetélése is. Óva intették attól, hogy újra szülni próbáljon. Miután Sault és Lázárt is saját fiának tekintette, ennyivel meg is elégedett. Tele volt a ház élettel, gyermekkel, ő maga pedig otthonteremtő és védelmező anya volt.

  Moses a tulajdon házában visszahúzódott az előkelő kosztos szerepébe, mint valami világtól elvonuló idegen. Egy idő múlva már a héber nyelvet és a Talmudot sem tanította Saulnak és Lázárnak, ezzel még jobban redukálva az érintkezést a családjával. A fiúk beálltak szabászinasnak, de minden más munkában is segítettek a műhelyben, takarítottak, segítettek a svarcénak a vegytisztításban, ezt-azt kivasaltak, házhoz szállították a kész ruhákat. Amíg Hannah ott volt, mind a kettő különösebb lázongás nélkül elvégezte a dolgát.

  Moses a vacsoráknál azért igencsak éreztette velük a jelenlétét, minduntalan panaszkodott, zsörtölődött, Talmudozott. De tévedés ne essék, Hannah volt a balboszte, ő volt a család feje.

  Ahogy múltak az évek és nőttek a fiúk, nyilvánvalóvá vált, hogy el szeretnének menni. Még titkos szökési terveket is szőttek. Hannah volt az, aki megértette őket, aki elnyelte a bizalmukat, aki összetartotta őket. Az iránta érzett szeretet őrizte meg a családot.

  Moses Balaban megelégedett azzal, hogy elvegetáljon; törökülésben ült egy párnán a szabászasztalon, varrt és imádkozott. Eltelt tulajdon jámborsága tudatával, hogy ő mindig jó zsidó, különösen a sábbát napján.

  A külső szemlélőnek Havre de Grace kellemes, csöndes, csinos délvidéki városka képét mutatta. Voltak úszásra alkalmas mélyebb folyószakaszok, voltak szélesen elterülő rétek, a csatornán bárkák jártak, melyekre föl lehetett kéredzkedni, a hatalmas, göcsörtös tölgyekre föl lehetett mászni, voltak kutyák, melyekkel el lehetett játszani, voltak békaugrató versenyek, voltak érett, zamatos görögdinnyék, és ott volt az a csodálatos, idilli déli semmittevés.

  A Balaban fiúk gyermekkora azonban a legkevésbé sem volt idilli. Havre de Grace egyetlen ortodox zsidó családja számára az élet egyfolytában ronda volt. A másik három zsidó család teljesen asszimilálódott, igazában nem is ismerték el nyíltan, különösen pedig nem gyakorolták nyíltan a vallásukat.

  Otthon Balabanék jiddisül beszéltek, és a szomszédaik szemében különösnek, idegennek, sőt ijesztőnek rémlettek. Gyanakvás vette körül őket. Titokzatos szertartásaikról rémhírek terjengtek, és akármilyen képtelenek voltak is ezek, általában városszerte elhitték őket. Az iskolán kívül a többi gyerek pedig gyermeki kegyetlenséggel heccelte őket.

  Saul lett a család védelmezője. Kemény, ádáz verekedő volt. Elviselhetetlen lett volna az élet, ha Saul nem torolta volna meg a fivérén és húgán esett sérelmeket. De miután Saul összeverte a város legrettegettebb nagyfiúját, elterjedt, hogy a zsidó fiúkkal meg a húgukkal nem érdemes kikezdeni.

  Saul azonban nem verhette végig az egész várost, különösen miután a felnőttek is csatlakoztak a zsidóhecceléshez a durva „Móricka”-viccekkel. Moses megtiltotta a gyerekeinek, hogy a gojokkal és sikszékkel játsszanak. Mindegyiküknek megvoltak azonban a maga titkos goj barátai, csak haza nem vihették őket.

  Noha Moses harsányan tiltakozott ellene, a fiúk az istentelen amerikai játékokat, a baseballt, kosárlabdát, futballt játszották, méghozzá nem is rosszul. Ez megnyitott egy kis átjárót előttük a „másik” világba. Többnyire azonban a Balaban gyerekek magányosak voltak, és szorosan összetartottak.

  A Balaban-házban az idők során óhatatlanul megérződött a szeretet hiánya Hannah és Moses, Moses és a leányai között. Ez különösen megviselte a lányokat, akikbe mélyen belevésődött az apjuk iránti megvetés. A sábbát rossz nap volt, mely feldühítette és elszomorította a lányokat, mert tudták, hogy Hannah-nek ezen a napon kötelessége nemi életet élnie a férjével.

  Amióta az eszüket tudták, mindig fájdalmat láttak utána az anyjuk arcán, gyakran a hátát fogta, és eltorzult az arca. Noha Hannah nyíltan ritkán beszélt nekik róla, a lányok tudták, miről van szó, és gyűlölet élt bennük.

  – Vigyázzatok a fiúkkal – intette őket Hannah –, csak szenvedést okoznak az embernek! – Az örökséget tehát megkapta egy újabb nemzedék.

  Hannah fájdalma évről évre elviselhetetlenebb lett, és a lányok évről évre jobban elidegenedtek Mosestől. A nővé érés gondolata rettegéssel párosult bennük.

  A megosztott ház egyre ingatagabb lett. És Baltimore, a maga nagy zsidó közösségével és számos gondoskodó rokonával az ábrándjaikban csodás birodalommá, valóságos paradicsommá dagadt, ahol véget ér az örökös szenvedés.

  Az elköltözés gondolata mindig ott volt a levegőben, és alig múlt el hónap anélkül, hogy Hannah elő ne hozakodott volna vele.

  – Mi az a különleges dicsőség, ami miatt a Maryland állambeli Havre de Grace-ben érdemes élni?! – méltatlankodott ilyenkor.

  – Van abban a tökfejedben valami halvány fogalom arról, hogy mennyibe kerülne az élet Baltimore-ban?

  – Mesüge vagy, Moses Balaban! Itt még a kenyérre valót sem tudod megkeresni. Ha évente párszor nem koldulnék Hyman bácsitól, már évekkel ezelőtt be kellett volna zárnunk ezt a nyavalyás boltot!

  – Hogy lehetne pénzügyeket megértetni egy nővel?! Nézz szét ebben a konyhában! Három hadseregre valót sütsz állandóan! Azt hiszed, nem tudom, hogy a gyerekek egy pékségnyi kalácsot osztogatnak szét a goj barátaiknak, akikkel a hátam mögött összejárnak?

  – Mi köze van ennek ahhoz, hogy elköltözünk-e Baltimore-ba? Ott legalább megint varrhatok esküvői ruhákat. Hidd el, sokkal jobb dolgunk lesz. És Baltimore-ban…

  – Asszony! Te összekevered Baltimore-t Jeruzsálemmel!

  – Én Baltimore-t legfeljebb Baltimore-ral keverem össze. Itt a fiaidnak egyetlen zsidó barátja sincs. De egy darab sem! Nincs zsinagóga, ahol imádkozzanak. Nem múlik el nap anélkül, hogy mocskos szavakat ne kiabálnának utánuk.

  – A zsidó akárhol élhet, amíg megtartja a törvényeket. Így áll a Talmudban.

  – És az hol áll a Talmudban, hogy a lányok férjet fognak találni Havre de Grace-ben? Néhány év múlva már eladó sorba kerülnek. Arra számítasz, hogy a Susquehanna mélyéből hirtelen férjek fognak fölbukkanni?

  – Nyugodj meg, majd találunk férjet. Amikor eljön az ideje, ne félj, jó siddúhokat hozunk össze nekik.

  – Honnét? Amerikában vagyunk! Itt nem lehet úgy összehozni a házasságokat, mint az óhazában. A lányoknak olyan helyen kell lakniuk, ahol megismerkedhetnek zsidó fiúkkal.

  A vita mindig azzal fejeződött be, hogy Moses bevágta a bolt ajtaját maga mögött, és bezárkózott. A bolt volt Moses menedéke, ott imádságba mélyült, Isten bocsánatát kérte a felesége ostobaságáért.

  Miután így telt el tíz év, Hannah titkos terveket kezdett szőni, hogy megszökik a lányokkal. Már valóságos zsenialitással tudott mindenen spórolni, igazításokat is vállalt, melyeken késő éjszakáig dolgozott, és így félre tudott tenni egy kis pénzt. Ahogy a lányok nőttek, egyre sürgetőbb lett az elköltözés. Hannah a lelke mélyén tudta, mitől tart a legjobban Moses. A fukar disznó attól rettegett, hogy mindegyik lányának hozományt kellene adnia.

  Hannah a dugipénzét egy bőröndben tartotta, a lányok kelengyéjéhez varrt ruhák alatt. Moses, aki sohasem vallotta be, hogy igazában mennyit keresett, magáét a műhely pultja alatti padlódeszkák alá rejtette.

  A sábbát különösen a kánikula idején volt nyomasztó. Egy augusztusi sábbáton párás hőség áradt a folyó felől, a fák levelei petyhüdten lógtak, a fű megbámult, az ember szinte hallotta, ahogy repedeznek a kiszáradt kukoricaföldek. Az ember hintázik a hintaszékben, legyezi magát, a víz alá tartja a fejét. Moses Balaban házának minden ajtaja-ablaka zárva volt, megrekedt benne a nyirkos, állott levegő. Lehúzott roletták… borús, szürke fény… Moses imádkozik.

  Mozgás a házban. Minden lépés a padlódeszkák, lépcsők hosszú, panaszos nyikordulásával végződik. Hannah keservesen nyög, megviselte az éjszakai gyötrelem.

  A gyerekeket bezárták a házba. Nem volt szabad varrni, főzni, könyvet olvasni, hangosan játszani. Kába unalom, verejtékezés. Ó, Uram, hol a te áldott napsütésed?!

  Moses elzsibbadt az egy helyben üléstől, előjött a boltból, átvánszorgott a házon – a hithű zsidó mintaképe, az egyik keze maga előtt tartja az imádságoskönyvet, a másik a háta mögött. Átment a konyhán, fölbaktatott a hátsó lépcsőn, bement mindegyik hálószobába, a szeme sarkából leste, hogy mindenki rendben ott van-e. Aztán visszament a konyhába, ahol Hannah fásultan üldögélt, és legyezte magát.

  – Hol van Saul?! – förmedt rá.

  – Mit tudom én. Talán eltépte a láncait, és megszökött.

  – Nincs itthon!

  A hangjára a többi gyerek is kiment a konyhába, félve óvakodtak be.

  – Hol van Saul? Lázár, ne titkold!

  Lázár csak a fejét rázta.

  – Nem tűröm, hogy a sábbátot megszentségtelenítsék a tulajdon házamban! – Moses lekapta a botját a fogasról, fenyegetően a magasba emelte. – Olyan leckét kap Saul, hogy örökre megemlegeti!

  Hannah lassan fölemelkedett a székről, letörölte a verejtéket az arcáról, nyakáról.

  – Te, Moses Balaban, az életed minden napján megszentségteleníted a sábbátot az aljasságoddal, a förtelmességeddel. Egy ujjal sem nyúlsz hozzá ahhoz a fiúhoz!

  – Anyus, kérlek… – mondta Lázár.

  – Egy ujjal sem – ismételte meg Hannah.

  Moses szeme döbbenten elkerekedett a hirtelen ellenszegülés láttán. Haragos mozdulatot tett Hannah felé, erre a lányok védően körbefogták az anyjukat. Aztán Lázár lépett az apja és Hannah közé. Moses a botját rázta feléjük. Lázár kitépte a kezéből, és bevágta a sarokba.

  – Eredj vissza az imádságaidhoz! – mondta Hannah. – Úgy festesz, mint a veszett kutya. És ez az utolsó sábbát, amikor bezársz minket, mint az állatokat a ketrecbe. Sehol sincs megírva, hogy nem mehetünk ki az utcára, és a gyerekek nem úszhatnak egyet a folyóban.

  Moses a mellét markolászva odatántorgott egy fotelhez, és beleroskadt, eszelős tekintettel meredt maga elé. Szakálláról csöpögött a verejték, átitatta fekete ünnepi kabátját.

  A némaságot dörömbölés törte meg a boltajtó felől.

  – Küldd el őket! – nyögött fel Moses. – Sábbát van.

  A dörömbölés azonban nem maradt abba, amíg végül Leah ki nem rohant a konyhából. Pár pillanat múlva már vissza is tért, összefüggéstelenül sikoltozott. Amikor Hannah meglátta a jövevényeket, azonnal tudta, miről van szó. A polgármester, a rendőrkapitány és még néhányan megálltak Hannah előtt, levették a kalapjukat.

  – Saul…! – szakadt ki Hannah-ből.

  – Baleset volt, Mrs. Balaban.

 

*

 

A teljes igazságot sohasem tudták meg, csak gyanították. Néhány fiú összeállt egy baseballcsapatba, és fölugrottak egy tehervonatra, hogy átmenjenek a keleti partra egy kis játékra. Az örök vakmerő Saul fölmászott a vagon tetejére. Azt mondták, leesett. A család sohasem tudta elhinni, hogy nem lelökték. A teste beesett két vagon közé, és majdnem két kilométeren át vonszolódott a síneken, mielőtt kihullott.

  Hannah Balaban haja egy éjszaka alatt megőszült. Néhány nap múlva a leányaival együtt távozott Havre de Grace-ből. Évek óta tudott Moses titkos rejtekhelyéről, és magával vitte a pénzét.

  Moses tomboló haragra gerjedt, amikor rájött, hogy nincs meg a pénz, és Lázár ellen fordult. A fia azonban már túl nagy és túl erős volt. Ő is elment Baltimore-ba, csatlakozott a húgaihoz és a nevelőanyjához.

  Moses ott maradt. Immár új társasága volt: egy iszonytató lidércnyomás, amelyben halál és véres csonkok kavarogtak, és. amely nem hagyta el élete végéig.

 

 

BALTIMORE

1902–1913

 

  – Úgyhogy adjatok hálát a jó Istennek, mert jobb itt éhezni, mint fejedelmi asztalnál ülni Havre de Grace-ben – mondogatta Hannah –, és azért is hálásak lehetünk, hogy nem New Yorkban, a Lower. East Side-on élünk. Hogy onnan miket hall az ember! Kinder, kinder, örülhetünk, hogy egyáltalán élünk!

  Baltimore-ban mindennek éppen a határán voltak. Éppen nem éheztek, éppen volt még talp a cipőjükön. Akármiről volt is szó, éppen a határán voltak. Hannah nővére, Szonya és sokat ócsárolt férje, Jake Rubenstein örökösen küzdött a megélhetésért. Szonya menyasszonyi boltja már ráment Jake kártyaadósságaira.

  Hyman bácsi, a család egyetlen sikerembere egy nagy patika tulajdonosa volt a Fayette Streeten, Baltimore belvárosában, a főposta közelében. Hyman segítette a baltimore-i rokonságot, ő tartotta őket a felszínen, segítette az óhazai rokonságot, segítette a palesztínai rokonságot, segítette a zsinagógát. Mindig mindenkin segített. Az az áldott jó ember.

  Hyman bácsi maga mellé vette Lázárt patikussegédnek, és fizette a taníttatását a Marylandi Gyógyszerészeti Főiskola esti kurzusán. Hyman gesztusa mentette meg őket a teljes csődtől.

  Ami Moses Balabant illeti, hónapok múltak el anélkül, hogy akár egy árva cent tartásdíjat is küldött volna. Az ünnepeken besomfordált Baltimore-ba, kirittyentve magát, mint a walesi herceg, és megtisztelte a családját egy látogatással. Évente egyszer-kétszer adott a három lányának egy-egy vadonatúj ezüst egydollárost. Egyébként pedig – ha nincs feleség, nincs tartás!

  Hannah-nek nem egyszerűen szorgalmasnak kellett lennie. Nappal női fehérneműket árult és szállított házhoz, fűzőket és ingvállakat. Nagy ritkán kapott egy megrendelést egy-egy menyasszonyi ruhára, mely szinte mintha mindig a legutolsó pillanatban érkezett volna, hogy megmentse őket a katasztrófától vagy attól a megaláztatástól, hogy Hannah-nek megint Hyman bácsihoz kelljen mennie pénzért.

  A háztartást a lányok vezették. Esténként segítettek anyusnak, hogy több ideje maradjon alakításokat vállalni. Hannah lába késő éjszakáig a varrógép pedálját taposta.

  Így valahogy sikerült talpon maradniuk… de csak éppen hogy.

  Ötödik éve éltek Baltimore-ban, mire Hannah megnyithatott egy parányi boltot a Gay Streeten, a csemegeüzlet és egy bizonyos ház között, melyet az emberek csak suttogva emlegettek. Nyílt titok volt, hogy mi folyik „abban” a házban, ahol egymásnak adták a kilincset a férfiak, különösen fizetésnapon. Hannah lányai, akik immár nyolc, tíz és tizenkét évesek voltak, már gyakorlott kézzel vágtak ki mintákat, sőt a gyöngyhímzéssel is elboldogultak.

  Egyévi segédkedés, tanulás, biflázás után Lázár megkapta a patikusi oklevelet, és egy kicsit egyenesbe jöttek. Átköltözhettek egy viszonylag rendes lakásba, egy pékség fölé az első emeletre, ahol legalább mindig érezhették a kellemes kenyérillatot. A pék, akit Hannah ugyanúgy elbűvölt, mint mindenki mást, mindig őt szolgálta ki először a másnapos kenyérből és süteményből.

  Lázár jó természetű legény volt, viszonylag jóképű, mosolygós, tréfálkozós. Egy szép napon, mondogatta Hyman, neki is lesz saját patikája. Lázár fiúból férfi lett, de az önzetlensége megmaradt. Hannah korai szeretetéért és védelméért cserébe most a nevelőanyja és a húgai boldogságának szentelte magát.

  Az ember azt várta volna, hogy Hannah és a lányok különösen nagyra értékelik Lázár áldozatait. Végül is amikor megkapta az oklevelét, már eleget keresett ahhoz, hogy elköltözzék, önálló életet kezdjen, élvezze a legényélet örömeit. Lázár azonban ott maradt az ádáz nők körében. Magától értetődőnek vették a jelenlétét, afféle félember volt a falaik között. Lázár? Lázár az Lázár… rendes fiú… rendes zsidó, megtartja a törvényeket… és rendesen gondoskodik a családról.

  És ahogy telt-múlt az idő, a halott Saul emléke emberfeletti nagyságúra nőtt. Elfelejtették, milyen szilaj volt, milyen felelőtlen, milyen nehezen kezelhető. Hogy valószínűleg a viselkedése vezetett el a saját halálához. Úgy emlékeztek Saulra, mint a család védelmezőjére, egy szent fiúra. Sault, mint valami ír hazafit, sosemvolt tettek bajnokaként, sosemvolt dalok dalnokaként tisztelték. Halálának évfordulóját ugyanolyan ünnepélyesen ülték meg, mint a Jóm Kippurt. Lázár a halott öccse árnyékában élt.

  Szó, ami szó, Lázárral jól bántak. Ő ült az asztalfőn. A ruhája mindig patyolattiszta, mindig rendes volt. Saját szobája volt, ő mehetett be elsőnek a fürdőszobába, ő olvashatta el elsőnek az újságot. Ám amikor Leah vagy Fanny vagy Pearl kikeményítette az ingmellét, vagy kivasalta az alsóneműjét, vagy amikor a borotvaszappanja a helyért küzdött a kozmetikai szerek között, vagy amikor rumszagú volt a lehelete, mindig ott volt a levegőben az a kis neheztelés. Végül is Lázár férfi. Eleven férfi…

  Volt ennek egy különös ellenpontja is. Amikor Lázár hazavitt egy-egy lányt, vagy szemlátomást nemcsak futó érdeklődést tanúsított valaki iránt, az anyja és a nővérei hirtelen piedesztálra emelték. Egyetlen lány sem volt elég jó „az ő” Lázárjuknak. A vendégségbe érkező lányok garantáltan kínosan érezték magukat. Valahogy mindig az sült ki az egészből, hogy csak kurvák lehetnek. Az egyetlen alkalommal, amikor hivatalos eljegyzésre is sor került volna Zelda Myersszel, a mészáros lányával, Hannah-t titokzatos kór verte le a lábáról. Ájulások, hasogató fájdalmak és álmatlanság vezette be a tünetek egész sorát, melyek csodás módon eltűntek, mihelyt Lázár és Zelda szakított. Egy idő múlva Lázár nem vitte haza a lányokat. Mire a húszas évei derekára ért, szemlátomást a legjobb úton volt az agglegénység felé.

  – Sebaj, Lázár – mondogatta Hannah –, ha tetszik a lány, áldásom rátok… eredj csak! Miattunk ne aggódj, majd csak megleszünk valahogy. De talán először nem ártana utánanézni egy-két dolognak az egészségi állapotát illetően. Összevissza pletykázgatnak az emberek, hogy fiatalabb korában… persze igazában nem is lehet tudni, hány éves… szóval egy bizonyos betegség… nem akarom kimondani. Csak légy óvatos! Tudod, mire gondolok. Hiszen gyógyszerész vagy. Tudod, mi van a kis fiókban a pénztárgép mellett. Csak légy óvatos…

  Így hát Lázár a többi nőtlen férfival töltötte az idejét: egy kis kártya, egy kis mozi, sok beszélgetés a nőkről, ahogy férfiakhoz illik. Lázár egyetlen szenvedélye a kosárlabda maradt, melyben gyerekkorától fogva brillírozott. Ő volt a sztárja a Héber és Rokon Legényegyleti Tanács, a köztiszteletben álló CYMAKS csapatának, ott vezette le fölös energiáit.

 

*

 

A három Balaban nővér helyzete megdöbbentően hasonló volt, de nem egészen ugyanolyan, mint a bátyjuké. Hannah és a lányai megőrizték a maguk féltett kis szigetét Baltimore szegény zsidó negyedének nyüzsgő világában, a Lloyd Street-i két öreg zsinagóga körüli gettóban.

  Leah hármójuk közül nemcsak a legidősebb, hanem a legokosabb és a legjobb külsejű is volt. Tizenöt-tizenhat éves korára fölébe nőtt az anyjának, vonzóan gömbölyded volt, termetét ondolált haj tömeg koronázta, mely a háta közepéig leért. Ő volt az első, aki ki-kiruccant a fiatalemberek világába. Hatalmas, barna szeme tudta, hogyan kell úgy odavillanni, hogy a kiszemelt illető szívdobogást kapjon tőle.

  Leah egyszerre volt hiú és szenvedélyes. Élvezte a kacérkodást, és nagy gyakorlatot szerzett a kellemkedésben, a csábításban, az ujj köré csavarásban. A nőisége azonban ingatag alapokon állt. Az anyja hangja mintha mindig ott suttogott volna a fülében. Az asszonyi sors… csapdák és kelepcék. Vigyázz!

  Leah udvarlói, akárcsak később Fanny és Pearl udvarlói, mind szegény fiúk voltak, bizonytalan jövővel. És a kezdeti csókok és ölelések után a fiúk rendszerint megérezték valami taszítást a Balaban lányokban.

  A pékség fölötti kis lakásban mozgalmas élet folyt. A konyha töltötte be a nappali szerepét is, és Fanny elég jól kalimpált a használtan vett pianínón ahhoz, hogy kifejezze a kor érzéseit, ha módfelett hamisan is. A dalok az alkonyairól, az esti homályról, különféle szőkeségekről és trapézművészekről, valamint aranykalitkába zárt madarakról szóltak. A konyhaasztal tele volt finom süteményekkel, és lelkes csevegés folyt a ruhaipari munkások szakszervezetbe szerveződéséről, vagy a szocializmusról, vagy az óhazából érkezett hírekről.

  A vidámság mögött azonban az érzékeny látogató hamarosan megérezte, hogy Hannah-ben és a lányaiban mély, titkos indulat feszül az apa ellen, akiről soha nem tesznek említést, akinek a fényképe hiányzik a polcról. Sohasem került szóba a férfiak megvetése, nyíltan soha nem is vallották be, de sok fiatalember megérezte, és többé nem ment vissza.

 

 

1914

 

Amikor Leah hazament a munkából, Hannah fölkelt a varrósarkából, és mint minden áldott nap, kitöltött két pohár teát a mindig gőzölgő kannából. 1914-et írtak, és Európa ismét háborúban állt, ezúttal teljes egészében, Oroszországtól az Atlanti-óceánig és Afrikától a Balti-tengerig.

  Leah közben tizenkilenc éves lett, és egy közeli kis kozmetikai szalonban dolgozott. Krónikus panaszkodó volt, akit mintha egyfolytában gyötört volna valami titokzatos, megmagyarázhatatlan fájdalom. Már az is csapás volt, hogy egész nap talpon állva kellett dolgoznia. Most, miközben az anyja kikapcsolta a cipőjét, és megmasszírozta a lábát, azt motyogta magában, hogy titkárnői iskolába kellene mennie.

  – Hol van Fanny és Pearl?

  – Hol volnának? Fiúznak a játékautomatáknál.

  Néhány perc múlva megjött Lázár; kötelességtudóan cuppanós puszit nyomott az anyja és a húga arcára, odaadta Hannah-nek a fizetési borítékját, és az újság társaságában elvonult a fürdőszobába.

  A két nő a teát kortyolgatta. Leah az anyjára nézett, és rögtön látta, hogy az a bizonyos siddúh-kifejezés ül az arcán. Erről a témáról Leah nagyon utált beszélni. Fölsóhajtott, várta a rossz hírt.

  – Szóba hoztak nekem – kezdte Hannah –, egy jó partit.

  – Hagyjuk a partikat, anyus! – vágta rá nyomban Leah. – Te magad mondtad ezerszer, hogy ez itt Amerika, és nekünk magunknak kell döntenünk.

  – Tudom, drágám, de ez most rendkívüli lehetőség.

  – A polgármester fia vagy egy belvárosi német milliomos? – kérdezte csúfolódón Leah.

  – Csak azt szeretném, hogy a lányaimat ne érje olyan szerencsétlenség, mint engem.

  – Szóval, ki a szerencsés kérő?

  – Egy pillanatig hallgasd meg az anyádat. Szívemmel-lelkemmel azon vagyok, hogy nyugodt, kényelmes életet teremtsek neked. Először is, szeretném, hogy ne kelljen éhezned, ne kelljen minden garast a fogadhoz verned. Olyan férfit szeretnék neked, akinek legalább van valamije, aki szép otthont tud biztosítani. És aki nem olyan zsugori, mint az apád. – Mosest említvén, Hannah úgy tett, mintha a padlóra akarna köpni. – A hozomány szokása egyre inkább a múlté. Itt, Amerikában nemcsak szabadon választhat az ember, de több partiképes férfi van, mint feleségnek való nő. Itt a férfi még szép summát is fizethet azért, hogy megfelelő feleséget kapjon.

  – Ezt gondoltad, amikor férjhez mentél a papához.

  – Hidd el, Leah, egyetlen pillanatig sem gondolkodnék olyan férfin, aki nem kedves és gyöngéd ember… Azt hiszed, szóba hoznék siddúhot olyasféle férfival, mint Moses Balaban? – Megint úgy tett, mintha köpne.

  – És ne csak kedves és gyöngéd legyen – folytatta –, hanem olyasvalaki, aki nem akarja meghódítani az egész világot. Ezek a szocialisták, ezek a kommunisták, ezek az utcasarki agitátorok, én mondom neked, otthon megkeserítik a feleségük meg a gyerekeik életét. Ha jól meggondolod, egy nőnek kedves, csöndes, gyöngéd férfi kell, aki hallgat a feleségére.

  – És ha én talpraesettebbet akarok?! – vágott vissza Leah.

  – Minél talpraesettebb, annál több vele a baj, arra mérget vehetsz.

  – Tehát azt akarod, hogy egy nebichhez menjek feleségül.

  – Egy kedves, gyöngéd emberhez, aki el tud tartani. Olyan nagy bűn az?

  A fafűtéses tűzhelyen fölforrt a lábasban a víz. Hannah odavitte a falikúthoz, hideg vizet engedett bele, hogy ne legyen olyan forró. Letette a lábast a földre, keserűsót szórt bele. Leah óvatosan beledugta a lábát, és jólesően felnyögött.

  – Mi a baj a zsidó férfiakkal, anyus? Mitől van az, hogy a fajtánkban olyan sok a zsugori családnyúzó?

  – Hogy mitől? Nű, megmondom én neked, mitől. Kétezer éve a zsidó férfinak csak megaláztatásban és vereségben van része. Túl kell élnie a pogromokat, a mészárlásokat, tehetetlenül végig kell néznie mindent, még a családját sem tudja megvédeni. És amikor nincs pogrom, a gojok akkor is megvetik, leköpik őket minden pillanatban. Az óhazában a zsidó férfi nem tudott normális kenyérkereső foglalkozást folytatni. A zsidóknak a dreck maradt, ami a gojoknak már nem kellett. Mit művel ez egy férfival, a férfiúi önérzetével? Porrá zúzza. Így hát a zsidó férfi a vallása mögé bújik. Nincs fegyvere, amivel visszavágjon, így hát imádkozik, és a gyávaságát a Talmudból vett bölcsességekkel magyarázza. És amikor a fejére szakad a világ, kibe tud belerúgni? Hol tud megszabadulni a tehetetlen, visszafojtott indulataitól? Csak a családjában. Ha nincs országod, amelyért harcolhatsz, akkor nincsenek hőseid, akikről példát vehetsz. Csak otthoni hősök vannak, akik a feleségüket verik el az ellenség helyett.

  Hannah nagyot sóhajtott, egy pillanatig eltűnődött, hogy összeszedje bölcs gondolatait. – Minden meghódított, legyőzött, eltiport nép férfiai ugyanúgy viselkednek az asszonyaikkal és a gyermekeikkel. Nézd meg a feketéket, olyanok az asszonyaikkal, mint az állatok. Az írek meg csinálnak nekik tíz gyereket, aztán elszöknek külföldre.

  – De ez Amerika, anyus.

  – Időbe telik majd, egy emberöltőbe vagy kettőbe, hogy lerázzák a pogromok bilincsét, megszabaduljanak a gettó mentalitásától. Időbe telik, amíg a zsidó férfiak, akár még Amerikában is, teljes értékű, igazi férfiaknak fogják érezni magukat. Addig pedig, Leah lányom, nagyon-nagyon óvatosnak kell lenned, hogy milyen férjet választasz. Ezért érdemes megfontolni az ajánlatot, amely a fülembe jutott.

  – Mégis, ki volna az, anyus?

  – Gyere, hadd töröljem meg a lábad – mondta Hannah szemmel látható tétovázással.

  – Nű? – kérdezte egy idő múlva Leah.

  – Egy távoli rokon. Sokszor láttad már, általában az ünnepeken, amikor eljönnek Baltimore-ba, a zsinagógába. Sőt a múltkor, Ros hásánákor éppen a te székeden ült. Nem emlékszel rá?

  – Nem, én nem tudom követni ezeket a játékaidat. Ezért osontál el a városból a múlt héten, mint valami titkos küldetésbe induló kém? Hogy körülnézz?

  – Ezért – vallotta be Hannah.

  – Hát akkor mondd már meg!

  – Az én második unokatestvérem egyetlen fia… annak a második unokatestvéremnek, akinek mellesleg hatalmas nagykereskedése van Salisburyben…

  – Richard Schneiderre gondolsz?!

  – Hallgass meg egy pillanatra, Leah, hallgass meg…

  – Richard Schneider! Te jóságos atyaisten!

  – Morris Schneidernek egy gyermeke van. Richard az egyetlen fia. Jövőre huszonöt éves lesz, és Morris nem egészséges ember. Szeretné, hogy az egyetlen fia megnősüljön, gyereke legyen, és vegye át a vállalkozást. De cakompakk, száz százalékban! Richard gazdag ember lesz, lányom.

  Leah fölállt, megcsúszott a lábasban, megkapaszkodott az asztalban, közben kiloccsant a víz.

  – Ajvé! A pattanásos Richard! Az a sápadt nímand! Olyan vonzó, mint a friss kelés!

  – Annak már egy éve. Most már egészen más, hidd el, a saját szememmel láttam. Magasabb, barátságosabb. Az arca teljesen letisztult. Mindig is oda volt érted, Leah. És nagyon szelíd, kedves fiú. Úgy idomíthatod, mint egy háziállatot. És hadd tegyem hozzá, valóságos kis kastélyban laknak…

  – De Salisbury a keleti parton van, anyus. Rosszabb, mint Havre de Grace!

  – El sem hinnéd, milyen hatalmas kertjük van. Mint fél Baltimore. És micsoda ezüst étkészlet, micsoda szőnyegek! Sőt még automobiljuk is van, egy Ford T-modell. Ki hallott már ilyesmiről?

  Leah betapasztotta a fülét.

  – Akkor hát mit akarsz?! – kiáltott rá Hannah. – A bölcsőtől a sírig csak gürcölünk, de minek? Kit akarsz? Egy szabót? Vagy valami nagy hangú utcasarki agitátort? Morris bácsi nagylelkű ember.

  Leah a kezébe temette az arcát, és elsírta magát, közben óvatosan kilépett a lábasból, és odanyújtotta a lábát Hannah-nek, hogy törölje meg. Aztán az asztalnál ülve sírt tovább, Hannah pedig azzal foglalta el magát, hogy összesöpörte a morzsákat a süteményestányér körül, és elrakta a teáspoharakat.

  – Ne haragudj, hogy szóba hoztam – vetette oda. – Ez Amerika. Senki sem fog kényszeríteni.

  Ezzel Hannah levetette magát egy székre, és mereven bámulta a tapéta mintáit.

  – Megbeszéltem, hogy most sábbáton elmegyek veled Salisburybe – dünnyögte egy idő múltán. – Majd megmondom nekik, hogy nem érdekel a dolog.

  Anyus kőkemény arca elárulta Leah-nak, hogy van még valami más is, nemcsak ennyiről van szó. Néma küzdelem folyt közöttük.

  A kandallópárkányon az óra hatot ütött. Hannah dünnyögve járkált a szobában, törölgette a láthatatlan port.

  – Mi az, amit nem mondasz el, anyus?

  – Mit ne mondanék el neked?

  – Mondjuk, valamit Morris bácsi nagylelkűségéről – kockáztatta meg Leah.

  Hannah letette a tollseprűt, és fölsóhajtott, nem is egyszer, hanem négyszer.

  – Morris ezer dollárt ajánlott föl.

  Leah odatántorgott az ablakhoz, megkapaszkodott a csipkefüggönyben, lenézett a targoncákra, az útkereszteződés nyüzsgésére. Sorban álltak az asszonyok a pékség előtt a tegnapi kenyérért. Ezer dollár! Ez már nem is egyszerűen vagyon volt, hanem észveszejtően sok pénz! Anyus kibérelhetné egész Baltimore legelegánsabb menyasszonyi boltját. Olyan boltja lehetne, hogy még a belvárosi német zsidók is odajárnának. Búcsút mondhatna a szegénységnek. Leah fölnézett. A fürdőszoba ajtajában Lázár állt, és kíváncsian meredt rájuk.

 

*

 

Kockázatos vállalkozás volt, de végül minden erejét összeszedve, Richard Schneidernek sikerült a karjában átvinnie Leah-t a nászutaslakosztály küszöbén. Morris és a felesége, Erma megtapsolták fiuk teljesítményét, közben pedig két boy a poggyásszal birkózott a folyosón.

  – Az az öt darab a folyosó végére megy, a mi lakosztályunkba – szólt oda Erma.

  Az igazgatóhelyettes, egy mézesmázos osztrák elhúzta a bársonyfüggönyt, hogy föltáruljon az óceán látványa, és megvárta az álmélkodó óóó és ááá sóhajokat, melyek annak rendje és módja szerint elhagyták Richard és a szülei száját. Ezután körbepiruettezett a lakosztályban, végigmutogatta a temérdek luxust.

  A boyok fáradságát fejenként huszonöt centtel jutalmazták, az osztrák pedig egy ezüstdollárt kapott, minekutána mélyen meghajolt, kihátrált, és rácsukta az ajtót a két párra.

  – Nos, kinder – mondta Erma –, vacsoráig nem lesz ránk szükségetek. Találkozzunk pontosan nyolckor az étteremben, jó?

  Richard ideges pillantást vetett Leah-ra. Az anyja válaszra várt.

  – Nyolc jó lesz, anyu – mondta.

  Csend. Rettenetes, kőkemény csend.

  – Azt hiszem, migrénem kezdődik – mondta Leah.

  Erma megmerevedett.

  – Nem akartunk a terhetekre lenni – mondta. – Elberon nekünk olyan, mint a második otthonunk, igaz, Morris? Gyermekkorom óta ide járok.

  – A gyerekek talán szeretnének egyedül maradni – kockáztatta meg szelíden Morris.

  – Egyedül? Persze, maradjanak, ha akarnak – vetette oda Erma.

  – Hát akkor holnap találkozunk – mondta Leah. – Reggeli után – tette hozzá a biztonság kedvéért, és ajtót nyitott nekik. – Majd összefutunk a sétányon vagy a strandon.

  Amikor a szülők távoztak, Richard szerette volna azt mondani Leah-nak, hogy ezt nem kellett volna, de nem tehette. Leah máris eltűnt a hálószobából nyíló öltözőhelyiségben, és lelkesen kinyitotta a négy új krokodilbőr utazótáskát. Azokban volt az elegáns új ruhatára, a házassági szerződés része.

  Elhúzta a függönyt, mely elválasztotta a férjétől, és a következő órát azzal töltötte, hogy egyik ruhát a másik után próbálta fel a földig érő, hármas tükör előtt.

  Aztán leült a toalettasztalka elé, közel hajolt a tükörhöz, az ujjai hegyével megérintette tiszta, lágy arcbőrét. Mélyen belenézett nagy, mély tüzű barna szemébe, érzékien megtapogatta a haját, a körmét végigfuttatta szép vonalú fülén. A kölniszóróból permetezett egy keveset a csuklójára, megszagolta, aztán megillatosította vele a keble közét.

  Leah-t teljesen megbűvölte tulajdon szépsége. Földöntúli! Ez már több, mint szépség! Csókot intett magának, két karjával átölelte magát, megcirógatta meztelen vállát, beleborzongott a saját teste érintésébe.

  – Istenem, de gyönyörű vagy! – lehelte a tükörképének.

  Fénysugár csapott be az öltözőhelyiségbe, megzavarva Leah nárcisztikus mámorát. Richard jött be, odalépett mögéje. Leah fölállt, szembefordult a fiúval. Richard mondani akart valamit, de nem jött szó a szájára. Aztán hirtelen átölelte Leah-t, sután feléje hajolt, hogy megcsókolja, de csak egy elfordított arcot talált a szája.

  – Leah… – nyögte rekedten.

  – Jaj, megfojtasz – mondta a lány. – Mindennek megvan a maga ideje.

  A suta kis tehetetlenség után, melyet már oly sokszor átélt életében, Richard elhúzódott, mormogott valamit, hogy friss levegőre van szüksége, és kiment a szállodából. Átment a sétányon, le a partra vezető lépcsőn, aztán lehúzta a cipőjét, föltűrte a nadrágja szárát, és leült a fövényre a víz közelében, nézte a hullámok között sikongató fürdőzőket. Időnként fölpillantott a lakosztály ablakaira. A függönyök változatlanul be voltak húzva.

  Amikor eljött az uzsonna ideje, egyedül keresett magának egy asztalt a szálló kerthelyiségében. A zenekar Victor Herbert, a Broadway királya műveiből játszott egyveleget. Amikor Richard meglátta, hogy az apja és az anyja lép be, gyorsan elslisszolt, aztán céltalanul őgyelgett a sétányon, amíg bealkonyodott.

  Visszament a lakosztályba. Üres szalon fogadta. Lábujjhegyen beóvakodott a hálószobába. Leah mélyen aludt a nyugszékben. Richard megállt fölötte, csodálta a szépségét. A szíve a torkában dobogott és fájt egyszerre.

  Nemsokára eltűnik majd ez a feszélyezettség. Majd megtanulja szeretni anyust. Anyus megtanítja rendes ízlésre és illemre. Anyus sokat utazott Európában. Előkelő német családból származik. A családi otthon New Yorkban van, a Central Park közelében. A palota. Csak lássa meg Leah! Amikor anyus megszökött apuval, és összeházasodtak, néhány évig állt a bál. Mert hát, a fene egye meg, a német zsidók lenézték az orosz zsidókat. De aztán amikor anyus terhes lett, a család megenyhült, és Morris megkapta a salisburyi nagykereskedést. Először száműzetésnek tekintették, de amikor Morris nagyon sikeres ember lett, a család apránként befogadta. Elberon tele volt gazdag német zsidókkal. Jaj, Leah, milyen szerencsés ember vagyok én! Majd megmutatjuk nekik, hogy a mi házasságunk is lesz olyan jó, mint anyusé és apué!

  Leah megmoccant.

  – Leah… – szólította meg halkan Richard.

  A lány pislogott, kinyitotta a szemét.

  – Rendelek vacsorát – mondta a fiú. – Az első fogás úgy félóra múlva lesz itt.

  Szégyenlősen kiment a szalonba, csöngetett a pincérnek, és csodálatos, ünnepi vacsorát rendelt. Az anyja megtanította a módjára, és Richard élvezte a tudományát. Imádott az anyjának rendelni.

  Amikor Richard visszament a hálószobába, Leah, akin csak egy sokat sejtető alsószoknya volt, olyan szemérmességgel kapta maga elé a takarót, mint valami háború előtti délvidéki szépasszony.

  – Férj és feleség vagyunk, ha nem tudnád – mondta Richard.

  – Tudom én, Richard, tudom. Csak hozzá kell szoknom, hogy… – Elhallgatott. – Megfürödhetnék, amíg megérkezik a vacsora?

  – Persze.

  Az asztal egy kerek kis étkezőfülkében állt, meleg gyertyafény világította meg. A pincér sorra emelte föl az ezüst tálfedőket, és közben saját maga nagy gyönyörűségére franciául írta le az étkeket, a gasztronómia nyelvén mormolva az étvágygerjesztő litániát.

  – Ha ez zsidó üdülőhely, meg kéne tanulnia jiddisül – jegyezte meg Leah, – Ki érti ezt a halandzsát?

  – Tessék – mondta Richard, és megrakott egy sós kekszet valami ismeretlen anyaggal.

  – Mi az? – kérdezte Leah.

  – Kaviár. Egy kis száraz sherryvel kellene fogyasztanunk. Bár ami engem illet, jobban szeretnék hozzá jeges vodkát – szólt oda a pincérnek.

  – Kaviár? Már hallottam róla – mondta Leah. Óvatosan megkóstolta. Elfintorodott. – Hű de sós! Miből van?

  – Halikra. Tokhalé. Iráni import.

  – Tokhal. Arról legalább tudom, mi – mondta Leah. – Anyus néha tokhalból csinálta a gefilte fist, amikor nem volt ponty. Tokhal ikrája? Hát nyilván van, akinek ilyen a gusztusa…

  Richard halványan elmosolyodott.

  – Kettőnkre – mondta, és odanyújtott Leah-nak egy pohárka sherryt. Leah kortyolt egyet, aztán gyorsan letette.

  – Tudod, milyen érzékeny vagyok. Ha sok szeszt iszom, szédülök. Jaj, nézd, füstölt hal és máj!

  – Az a máj igazában, nos, az egy pástétom. Egy egészen különleges keverék, úgy hívják, pâte de foie szarvasgombával… libamáj egy nagyon ritka gombafajtával… a füstölt hal pedig… ööö… lazac, Skóciából…

  – Nocsak, nocsak, micsoda úri huncutságok!

  Ahogy Richard folytatta, és az anyjáról kezdett beszélni, Leah ajka egyre keskenyebbre szorult össze. Akármilyen sikeresek ezek, annyira azért nem sikeresek, hogy találtak volna a drágalátos fiuknak egy előkelő német zsidó lányt, gondolta. A keleti parton fekvő Salisburybe más nem hajlandó elmenni, csak egy szegény jiddis lány a nyomornegyedből. Ezért esett rám a választásuk. Nézzék meg ezt az alakot!

  Pár perc múlva a pincér levette a fedelet két hideg, töltött homárról, és kibontotta a pezsgőt.

  – Nű, hát ez meg mi?

  – Ez… hát ez homár… ööö…

  – Rák!

  – Igen… de…

  – Hát miféle zsidó vagy te, Richard Schneider? Ez tréfli, tisztátalan étel! Anyus szívszélhűdést kapna, ha meglátná az asztalon.

  – Sajnálom, Leah, minálunk nincs kóser konyha. Salisburyben képtelenség.

  – De ez még semmi! Olyan zsinagógákba jártok, ahol orgona meg vegyes kórus van, a férfiak együtt ülnek az asszonyokkal, és még a fejüket sem fedik be. És még zsidónak meritek hívni magatokat! Anyus sem tudott kóser konyhát tartani Havre de Grace-ben, de attól még nem kellett az öbölből kifogott férgeket ennünk! Van róla fogalmad, mivel táplálkoznak ezek? A szennyvízzel meg az emberi… tudod, mivel. Ez nagyon, nagyon veszélyes étel. Oj, rá se tudok nézni! Majd meg kell beszélnem Ermával, hogy hogy osszuk be a konyhát.

  Richard úgy pattant föl, úgy rángatta meg a csengőzsinórt, mintha tűz volna.

  A katasztrofális vacsora után, melyet még katasztrofálisabbá tett az, hogy Leah resztelt májat rendelt, de nem tudtak keríteni neki, Leah kényelembe helyezkedett egy pamlagon, és tébolyító lassúsággal lapozgatni kezdte a legújabb Jack London-művet, a John Barleycorn című regényt. Amikor egy cigarettára is rágyújtott, Richard összevonta a szemöldökét, de aztán nem szólt semmit. Úgy döntött, hogy ezt majd az anyja és Leah közvetlenül intézze el egymással.

  Leah a könyv fölött ránézett zavarodott férjeurára.

  – Jack London – mondta – a szocializmus és a munkásosztály szószólója. Hány alkalmazottja van az apádnak?

  – Hát, ha belevesszük az áruházat is, ahol mezőgazdasági gépeket és anyagokat árulunk… aztán ott vannak a gyümölcsösök, azokat részes bérlőkkel műveltetjük… aztán a vándorárusok… nagyjából ötven.

  – És gondolom, a „szakszervezet” nálatok káromkodásnak számít.

  – A keleti partvidéken nemigen szoktunk ilyesmin gondolkodni.

  – Enyhén szólva. Abból ítélve, ahogy a feketékkel bántok, még azt sem tudjátok, hogy a polgárháború véget ért.

  – Nem gondolod, hogy le kéne feküdnünk, Leah? Tudod… lefeküdnünk.

  – Te csak nyugodtan szunyókálj egyet, Richard. Engem most teljesen lebilincsel ez a könyv.

  Richard Schneider még jóval éjfél után is álmatlanul feküdt. Amikor Leah végre betelt Jack Londonnal, Richard meghallotta a járkálását, és szaporán kezdte szedni a levegőt. Várt, várt, de Leah nem bújt mellé az ágyba. Richard fölkapcsolta az éjjeli lámpát és látta, hogy Leah a pamlagon alszik. Összeszedte magát lerúgta a takarót és letérdelt a felesége mellé.

  – Leah! – kiáltotta. – Leah!

  Leah megmoccant.

  – Richard. Fölébresztettél. Pedig már mélyen aludtam. Aki mélyen alszik, azt nem illik fölordítani.

  – Kívánlak! – nyögte rekedten Richard, és sután megsimogatta Leah haját.

  – Jaj, drága Richard, borzasztóan sajnálom. Most van a havi vérzésem. Rettenetesen görcsölök, és a hátam is fáj. Nézd csak, Richard, egészen csatakos az arcod a verejtéktől! Nem szabadna így nézned! Úgy festesz, mint aki nincs észnél!

 

*

 

Az ötödik reggelre Richard teljesen kimerült az álmatlanságtól. Erma többször is megjegyezte, hogy milyen rosszul néz ki a fia, de Morris tudta, miről van szó.

  – Nászutasok – mondta. – Kicsit sokat kamatyolnak.

  – Morris! Meg ne halljam még egyszer azt az undorító szót!

  – Szeretkeznek – helyesbített a férfi.

  Richard némán vacsorázott a szüleivel. Leah megint csak nem érezte jól magát. Amikor véget ért a vacsora, Richard fölviharzott a lakosztályba, dühösen benyitott, aztán bevágta maga mögött a hálószoba ajtaját.

  – Nem bírom tovább! – ordította.

  – Jaj de szenvedélyes vagy.

  – A férji jogaimat követelem!

  – Richard, még mindig nem jöttem rendbe.

  – Dehogynem! Utánanéztem.

  – Minek néztél utána?

  – Megnéztem a fürdőszobai szemétvödröt.

  – Jaj Istenem, milyen undorító…

  – Mi? Melyikünk az undorító?

  Leah halkan elsírta magát.

  – Meg kell értened, Richard. Én olyan érzékeny vagyok, Richard…

  – Megértem. De hát… végül is férj és feleség vagyunk… Kérlek, ne sírj, Leah, ne sírj…

  Amikor sötétség borult a hálószobára, Leah immár azzal az eltökélt szándékkal bújt be a takaró alá, hogy nemcsak sértetlenül fog átesni ezen a megpróbáltatáson, hanem ő kerekedik fölül. Lehúzta a hálóingét, és várt.

  Richard tapogatózva feléje nyúlt, és amikor mezítelen húst tapintott, teljesen elveszítette az önuralmát.

  – Ó, Istenem… – ismételgette, ahogy a keze végre keblet és tomport markolászott – …ó, Istenem!

  Leah húzta a dolgot, ahogy csak tudta. Várt… váratta Richardot… biztatta egy kicsit… aztán visszatartotta. Richard már teljesen kikelt magából. Aztán amilyen hirtelen elkezdte, olyan hirtelen abba is hagyta, és sírva fakadt.

  – Jaj, Richard – mondta Leah –, nézd, hogy összemocskoltad a lepedőt! Jaj, hát ez szörnyű… szörnyű… micsoda szégyen… jaj, micsoda szégyen… – Ledobta a takarót, kiszaladt a fürdőszobába, becsapta és bereteszelte az ajtót.

  Richard gyötrődve hempergett az ágyon, a lepedőt markolászta, reszketett haragjában és megaláztatásában.

 

*

 

A nászút hátralevő részében minden éjszaka ugyanez történt, variációk egy témára: sikertelen kísérletek. Leah mindig finoman úgy irányította Richardot, hogy tényleges közösülés nélkül, idő előtt elélvezzen, aztán föladja.

  Richard minden egyes megsemmisítő kudarca után Leah-ban a győzelem mámora áradt szét. Richard már megkönnyebbüléssel gondolt arra, hogy nemsokára vége lesz a nászútnak, és visszatérhet a megszokott környezetbe, a salisburyi kereskedésbe.

  Végül már nem is próbált szeretkezni a feleségével, hanem a kimerültségtől és a gyógyszerektől gyorsan elaludt. Leah mélységes elégedettséggel nézte, ahogy álmában hánykolódik, és most sem képes semmire. Leah olyan kielégülést érzett, mint még soha.

  A házasságot hat hónap múlva nyilvánították semmissé. Az idő jó részét Leah az anyjánál töltötte, Baltimore-ban. Hannah megértette, Hannah vigasztalgatta, Hannah-nek mindig is igaza volt, hogy a férfiak semmirekellőek. Schneiderék, hogy elkerüljék a nyilvános botrányt, és ne menjen híre Richard impotenciájának, lemondtak arról, hogy Balabanék visszafizessék a házassággal kapott summát, tekintettel arra, hogy milyen sérülések érték Leah érzékeny lelkivilágát.

  Miután aláírták a házasság semmissé nyilvánításáról szóló iratokat, Erma magához vette az új ruhákat meg a négy krokodilbőr utazótáskát. Leah ugyanolyan szegényen tért vissza az anyjához, mint ahogy elment tőle.

 

 

1917–1918

 

háború! háború! háború! háború!

Leah épp a levélszekrényt nézte meg a kapualjban, amikor fentről meghallotta a sikoltozást. Nem lehetett összetéveszteni, ez az anyja hangja volt.

  – Gevalt! Gott im himmel! Jaj nekem! – kiáltozta Hannah leplezetlen gyötrelemmel. – Isten az égben! Könyörülj rajtam!

  Leah fölrohant az emeletre, kivágta az ajtót, és azt látta, hogy az anyja a pamlagon hever. Fanny és Pearl pedig körülötte sürög-forog, hideg borogatást rak a homlokára.

  – Anyus! – kiáltotta Leah. – Mi történt?

  – A szívem! Jaj, a szívem! – zokogta Hannah, a jiddist és az angolt váltogatva.

  – Megmondaná végre valaki, mi folyik itt?

  – A bátyád, az a semmirekellő smokk! – Fanny Lázárra mutatott, aki Hyman bácsi társaságában a pianínó közelében húzta meg magát.

  – Beállt a flottához! – kiáltotta Pearl.

  – Egy harmincéves férfi, akinek rossz a szeme és fájós a háta! Hová rakják, nyomorékdandárba? – mondta Hannah, és fölült. – Azért jelentkeztél, hogy utána menj Saul bátyádnak a föld alá? – A néhai Saul nevének említése újabb könnyáradatot fakasztott Hannah-ből.

  – Szégyen és gyalázat! – csatlakozott immár Leah is a siratóasszonyok kórusához. – Szégyen és gyalázat!

  – Anyus – szólalt meg Lázár, hogy hátha sikerül besuvasztania egy mondatot. – Nekem különleges szakmám van, nagy szükség van rá. Nem olyan ez, mintha gyalogosnak mennék.

  – Még hogy szükség! – lamentált Leah. – Talán a hatalmas amerikai flottának nagyobb szüksége van rád, mint az anyádnak és a húgaidnak?! Nű, eredj csak, legyél csak hős, minket meg hagyj itt éhezni!

  – Gevalt! – jajdult föl Hannah.

  – Ebben a házban senki sem fog éhezni – szakította félbe őket Hyman bácsi, és büszke mozdulattal megveregette Lázár vállát.

  – Félig vak szegény – mondta Hannah.

  – Hogy én is hozzájáruljak a háborús erőfeszítéshez, továbbra is megkapod tőlem Lázár fizetését, Hannahile. Ha csak egyetlen csekkről megfeledkezem, ne legyen a nevem Hyman Diamond!

  Amikor a tiltakozó kórus elhalkult, Hyman bácsi folytatta:

  – Sőt a becsületszavamat adom nektek, hogy amikor ez a fiú visszatér a háborúból, saját drogériát nyitok neki!

  – És ha nem tér vissza? És ha egy kosárban hozzák vissza, kar és láb nélkül?

  – Vagy vakon?

  – Vagy idegsokkal?

  – Elég legyen, a szentségit! – csattant föl Lázár olyan parancsoló hangon, amilyet eddig nemigen hallottak tőle. Odament Hannah-hez, és keményen megszorította a vállát.

  – Bevonulok, anyus – mondta halkan. – Bevonulok, és kész.

 

*

 

A zsidóság amerikai léte során először most volt elég nagy létszámú ahhoz, hogy reagálhasson a nemzetet fegyverbe hívó szóra, és a bibliai idők óta most először volt a zsidóknak olyan országa, amelyet szívből szerettek. Magukkal ragadta őket a háború lázas izgalma.

  A Balaban hölgyek kezdeti hisztériája hamarosan, szinte csodálatos módon átalakult dörgedelmes patriotizmussá. A bolt kirakatába kiakasztottak egy kék csillagos zászlócskát, annak jeleként, hogy e család fia a fegyveres erőknél szolgál.

  Lázár fényképe a legelőkelőbb helyre került a kandallópárkányon, közvetlenül Saul fivéréé mellé. Lázárnak egyszerre sikerült megszabadulnia és híres emberré válnia, és immár végeérhetetlen kérkedés tárgya lett, húgai és nevelőanyja újdonsült dicsősége.

  Mivel Lázár igen keresett szakmával rendelkezett, azonnal megkapta az első osztályú segédgyógyszerészi címet. Tüstént beosztották egy sebtében összeverbuvált orvosi különítményhez, mely néhány száz katonaorvosból, sebészből, sorállományú segédgyógyszerészből és orvostanoncból állt, belőlük kellett majd kialakulnia a tengerészgyalogság orvosi szolgálatának. A tengerészgyalogság, ez a kis elit fegyvernem a háború előtt a tízezres létszámot sem érte el.

  Az 5. és 6. tengerészgyalogos-ezredből álló dandárt sürgősen átdobták Franciaországba, az amerikai expedíciós haderő előőrseként. A tengerészgyalogosok a végzet katonái voltak, arra rendeltettek, hogy a háború néhány legvéresebb és legfontosabb ütközetében vitézséggel pótolják azt, ami létszámban hiányzott.

  Mihelyt Lázár Balaban fölment a Henderson nevű zsúfolt csapatszállító hajó fedélzetére, életében először szétáradt benne a szabadság érzése. Megszabadult megvetett apjától, a fivére halálát okozó elvakult bigottságtól, megszabadult a Balaban hölgyektől.

  Bajtársai legnagyobb részének a háború a kamaszkori álmok beteljesülése volt, a nagy kaland, az igéző romantika. Keménykötésű, pirospozsgás fiatalemberek voltak, egy nagyjában-egészében mesterkéletlen, vidékies ország parasztgazdaságainak és városainak tágra nyílt szemű szülöttei, akiknek semmi közük sem volt az európaiak átélte háborús évtizedekhez.

  Franciaország! Uramisten! Franciaország nőket jelentett… PUNCIKAT… franciázást, akármit jelentsen is az. Minden éjszaka tátott szájjal hallgatták az öreg tengerészgyalogosok csodás históriáit, akik már álltak a sanghaji vártán, és vitézkedtek a Jangce mellett.

  Egy fiatal és naiv Amerika, mely eddig még sohasem vett részt nagy nemzetközi konfliktusban, most veszítette el az ártatlanságát.

  1917 közepén a 6. ezred partra szállt St. Nazaire-ben. A fiúk úgy föl voltak dobva, hogy észre sem vették, milyen rettenetes a rájuk váró valóság.

 

*

 

Amikor Leah belevágott balvégzetű házassági kalandjába Richard Schneiderrel, Hannah arra fordította a kapott pénzt, hogy hosszú lejáratú bérleti szerződést kössön egy Fayette Street-i épületre, melynek az utcai részén üzlethelyiség volt. Nemcsak üzleti szempontból volt sokkal jobb helyen, hanem olyan körülmények között lakhattak benne, mint addig sohasem. Hannah és Leah életében először aludt külön hálószobában, és nézzétek, nem is tudtam, hogy ilyesmi létezik… egy külön nappali, a bútorokon igazi moherhuzattal!

  A Balaban hölgyek egy ütemre kezdtek menetelni a háborús erőfeszítés többi harcosával. A konfekcióipar, melyet egykor csak megvetés sújtott komisz kizsákmányolásáért és munkakörülményeiért, most vonzó és jól fizető munkaalkalmat jelentett. Az addig hírhedett munkásnyúzónak számító Ginzburg testvérek elnyertek egy zsíros állami megbízást katonai egyenruhák készítésére. A gyáruk a B&O vasút Camden Street-i állomásánál volt, egy macskaugrásnyira Balabanék házától. Leah és Fanny a békebeli fizetés duplájáért állt be varrónőnek.

  Pearl, a legfiatalabbik Balaban lány mesés állást talált, hegesztő lett a Sparrows Point-i hajógyárban, úgyhogy megengedhették maguknak, hogy egész napra fölfogadjanak egy svarce házvezetőnőt. Balabanék pénztárcája vastagodni kezdett, szintén életükben először.

  Baltimore környékén számos katonai intézmény volt, közöttük Camp Meade-nél egy fontos tengerentúli összpontosítási körzet. Az eltávozásra engedett zsidó katonák és tengerészek hamar megtalálták a Lloyd Street-i két zsinagógát meg a közeli katonai vendéglőt, és a közösség könnyen befogadta, a fiainak tekintette őket. Jutott belőlük a Balaban nővéreknek is. Azzal az ideológiával, hogy háború van, és oly sok zsidó fiú van egyenruhában, átmenetileg fölfüggesztették a férfi faj elleni ádáz gyűlölködésüket. A vendéglőben és a Héber Legényegyletben minden este tánc volt, és a nővérek rendszerint lefölözhették a javát.

  A Fayette Street-i Balaban-ház nyitva állt a legények előtt, és az asztal tele volt zsidó ételekkel, hogy jusson az eszükbe az otthonuk. Noha bizonyos ételeket nem volt könnyű beszerezni, Hannah régimódi balboszte volt, mindig össze tudott szedni ezt-azt a hatalmas Lexington Street-i piacon, és a konyhai sütőből hívogató illatok áradtak.

  Hannah minden kedden korán bezárta a boltot, és éjfél utánig sütött. A szerda reggel már a főpostán találta, föladott egy tucatnyi csomagot a tengerentúlra. Volt vagy ötven „fia”, akik havonta legalább egy csomagot kaptak tőle. A leveleiket otthon újra meg újra hangosan fölolvasták, és a fényképeik beborítottak egy egész falat.

  Fanny zongoratehetsége sohasem szárnyalt az egekig, de a minden esti danolászás keserédes órái során azért valamicske javulásnak szükségképpen mutatkoznia kellett. Szóval eljöttek, eljöttek a zsidó fiúk még Texasból és Alabamából is, és Baltimore-ból szép emlékkel indultak a háborúba.

  A Richard Schneiderrel végzett testgyakorlatok harci tapasztalatai után Leah már merészebben tudta kivetni a kezdeti csalit a férfiaknak. Aztán, ahogy a kapcsolatok kibontakoztak, mindig ugyanaz a séma kezdett ismétlődni. Először jött a tudatos csábítás, utána némi szívmelengető romantika – Leah nem tudott eltelni a szépsége iránti hódolattal, csak úgy itta magába –, aztán, ahogy komolyra fordult volna a dolog, a katasztrófa, majd vita, értetlenség és merev fal minden további közeledés ellen. A végén anyusnak mindig igaza lett abban, hogy milyenek a férfiak.

  A háború alatt a Balaban-ház a sorállomány birodalma volt. A zsidó tisztek a belvárosi német zsidóságból kerültek ki. A rang rangot nemzett. A Missouriból származó Joseph Kramer hadnagy sorsa ezért pecsételődött meg, mihelyt belépett a B’nái Iszráel-zsinagógába.

  Mit sem számított, hogy Fanny látta meg először. Leah a maga kifinomult eszközeivel, szemérmetlen csáberejével egy pillanat alatt elorozta Joe-t a húgától. Fanny hosszú évekig nem tudott megbocsátani a nővérének, csak akkor enyhült a kezdeti fájdalma, amikor később ő is komoly kapcsolatba került egy másik fiúval.

  Leah úgy is vélte, hogy Alan Singer mindenképpen jobban illik a húgához. Al egy helyes clevelandi fiú volt. Mielőtt bevonult, a szobafestő apjánál dolgozott. Bőven megfelelt Fannynak, aki a legkevésbé sem volt világszépe, inkább szürke, butácska és vihogós. Al is derék, egyszerű legény volt, épp Fannyhoz illő. Mindenesetre jól meg szokták nevettetni egymást. Leah tisztának érezte a lelkiismeretét.

  Joe Kramer? Joe Kramer, a maga aranyszínű hadnagyi rangjelzésével, már más volt. Nemcsak katonatiszt és úriember, hanem egyenesen lovastiszt, és ennél kápráztatóbb kombinációval Leah még életében nem találkozott. Íme, egy igazi előkelőség! Az apja és a nagybátyja üzlettársak voltak a Kramer & Kramer ügyvédi irodában, Joe pedig utolsóéves joghallgató a Missouri Egyetemen. A hadseregtől engedélyt kapott, hogy korábban letegye az állami képesítő vizsgáját, hogy amikor majd visszatér, nyomban kitehesse a cégtáblát.

  Joe rámenős fiú volt, nem az a fajta, akit könnyű eltántorítani. És Leah is fokozatosan belátta, hogy egy ilyen vonzó parti érdekében bizonyos engedményeket kell tennie.

 

*

 

Zengett az „It’s a long way to Tipperary”. Az Emma Giles komphajó eltöfögött a keleti parton levő Tolchester Street-i kikötőhelytől, és a fedélzetén kimerült, boldog utasaival visszaindult az öböl túloldalára. Kellemes, egész napos kirándulás volt, a Light Streetnél levő 15-ös kikötőhelytől indult, és a visszaúton már igen emelkedett volt a hangulat.

  A három egyenruha-utánzatba öltözött, korosodó hölgy, akik a Doughgirls névvel illették magukat, masírozva és tisztelegve befejezte hazafias dalorgiáját.

  A fények elhalványultak, a zenekar további érzelmes számokat játszott, matrózok, katonák és barátnőik ringtak a táncparketten, homlok a homlokhoz, arc az archoz simult. Ahogy a csípők közötti távolság egyre csökkent, sorra váltak ki a párok, kéz a kézben mentek föl a fedélzetre, a csillagfényes éjszakába egy kis szerelmeskedésre.

  Al Singer és Fanny Balaban egymásra függesztett tekintettel táncolt, lassan, a zene ütemére rágták a rágógumit.

  – Al – mondta Fanny –, csodálatos volt ez a nap. Egész életem legcsodálatosabb napja.

  – Az. Nekem is – mondta Al. – Te, menjünk ki! Valami fontosról akarok veled beszélni…

  Fölöttük, a fedélzeten Joe Kramer hadnagy a korlátnak támaszkodott, egy hullócsillagot követett a tekintetével. Leah már megtanulta, hogy Joe néha hangulatember.

  – Egy árva szót sem szólsz, Joe – mondta.

  – Ööö… tessék?

  – Valami baj van?

  – Nem, semmi.

  – Ugyan, halljuk, ki vele!

  – Úgy néz ki, hogy nemsokára indulunk.

  – Ó… – A rettegett szavak. – Mikor?

  – Talán két hét múlva.

  Leah egészen közel húzódott, hozzásimult, odadörgölte az arcát. Hosszú, szenvedélyes csók lett belőle.

  – Rosszulesik, hogy elmégy – mondta Leah. – Amióta megismertelek, minden egészen más.

  – El akarok menni – mondta Joe. – A legtöbben így vagyunk vele. Ki kell vennem a részem ebből a háborúból! Olyasmi ez, amit egy nő talán nem könnyen ért meg.

  – Nem akarom, hogy véget érjen ez, ami köztünk van.

  – Én sem – mondta a fiú.

  – Olyan boldog vagyok.

  – Leah, már jó ideje találkozgatunk. Van valami, amit… – zavartan elhallgatott.

  – Gyerünk, mondd csak!

  – Hát jó. Nem kerülgetem. Ma éjszakára kivettem egy szobát a Belvedere Szállóban. Nem fogok erőszakoskodni, hogy velem gyere. Csak egy egyszerű igent vagy nemet mondj.

  Leah gépiesen a szívéhez kapott. Ösztönei szerint most szemérmességet színlelt volna, aztán hevesen elutasító viselkedésbe ment volna át. Joe Kramer azonban nem olyan volt, mint Richard Schneider vagy mint Leah legutóbbi udvarlói.

  – Szeretlek, Leah.

  Itt nem lehetett halogató taktikát alkalmazni, és ezt Leah pontosan tudta. Az egyik oldalon az a lehetőség állt, hogy ha igent mond, talán horogra kapja Joe-t, a másikon az a bizonyosság, hogy ha nemet mond, elveszíti. Más választása nincs. Most nem lehet játszadozni. Joe átható, szomorú tekintete egy pillanatra sem hagyta el az arcát. Leah szorosan a fiúhoz simult.

  – Veled megyek – mondta.

  Csókolózás közben Leah meghallotta Fanny összetéveszthetetlenül suta lépteit, ahogy fölcsattogott a létrán.

  – Leah! – kiáltotta Fanny. Elkapta a kezét, és félrevonta a nővérét. Al Singer közben szégyenlős képpel odasomfordált Joe-hoz.

  – Nézd, Leah! – kiáltotta Fanny, és Leah orra elé dugta a gyűrűsujját. A kő olyan kicsiny volt, hogy alig lehetett látni.

  – Al egyszerűen nekem szegezte a kérdést, és én igent mondtam! Most rögtön el akar venni feleségül, mielőtt kihajózik!

  Leah átölelte a húgát, de kavargó gondolatai egészen másfelé jártak.

  – Akkor semmi szégyen nincs abban, ha lefekszel vele – mormolta váratlanul.

  – Már lefeküdtünk, Leah.

  Leah nem hitt a fülének.

  – De miért nem mondtad el? Nem szégyellted magad? Mióta? És hol…?

  Fanny csak megvonta a vállát.

  – Anyus tud róla?

  – Mit számít? Al a férjem lesz.

  Leah odanézett a korláthoz, ahol Joe épp javában rázta Al kezét. Leah rádöbbent, hogy ma éjszaka nem lesz tanácsos megpróbálkoznia egyetlen kis trükkjével sem, ha szeretné, hogy Joe Kramer valaha is visszatérjen hozzá. Végig kell csinálnia. Sőt olyan fantasztikusan kell szeretkeznie Joe-val, hogy az elkövetkező hónapokban ő és csak ő töltse be a fiú minden gondolatát.

 

*

 

Kettős esküvő volt a B’nái Iszráel zsinagógában, a költségét Hyman bácsi állta, a büszke hazafi, akinek a saját fiát, Gilbertet alkalmatlannak találták a katonai szolgálatra.

  Egy hónap sem telt bele, Al Singer közlegény és Joe Kramer hadnagy a Franciaországba tartó csapatszállító hajók fedélzetén kihajózott Baltimore kikötőjéből. Két fiatalasszonyt hagytak hátra, mindkettőt pár hetes terhesen.

  Molly Kramer és Edith Singer mindössze néhány nap különbséggel látta meg a világot a Monument Street-i Sinai Kórházban.

 

*

 

Hannah Balabant titokzatos balsejtelmek gyötörték. A csodás napok nem tarthatnak örökké. Hogy lehetne megőrizni az ilyen boldogságot?

  Hannah viszonylag elégedett volt azzal, hogy Al Singer és Joe Kramer nem teszi úgy pokollá a lányai életét, mint az a nyomorult Moses Balaban az övét, és ez jó érzés volt.

  Hannah-nek immár két unokája volt, két gyönyörű, egészséges gyermek, ráadásul mind a kettő lány, ami újabb jó érzés volt. Anyagilag még sohasem álltak ilyen jól, és most már egyértelműen látszott, hogy a háborút a szövetségesek fogják megnyerni.

  De senki sem úszhat a végtelenségig ilyen boldogságban. Előbb-utóbb vissza kell térnie a nyomorúságnak. Hannah fölkészülten várta.

  Balsejtelmei be is váltak. Csőstül jött a baj.

  Amerika kezdeti háborús lelkesedését hamar lelohasztotta a halottak és sebesültek listája. A döbbent népnek rá kellett ébrednie, hogy a háború nem egy nagy, vidám kaland. Amikor Hannah adoptált fiai közül az első elesett, Hannah búskomor lett, és az is maradt egészen a háború végéig, mert mások is meghaltak, és sokan megsebesültek. Nem tréfadolog ez a háború!

  A második tragédia akkor következett be, amikor elhunyt életük nagy jótevője, Hyman bácsi. Élete virágjában, a hatvanas éveiben ragadta el a halál ezt a jámbor embert, aki mindenkinek csak adott: pénzt… hitelt… szeretetet.

  Hyman egyetlen fia, Gilbert örökölte apja üzletét. Hogy Gilbert is olyan szerető szívű, nagylelkű ember lesz-e, mint az apja, azt nem lehetett tudni. Talán igen, de valószínűbb, hogy nem.

  Szerencsére Hyman a végrendeletében megemlékezett mindannyiukról, és nem feledte azt az ígéretét sem, hogy Lázár saját drogériát kap, amikor visszatér Franciaországból. Csak nehogy valami dörzsölt ügyvéd elsinkófáljon mindent! Hymant százszázalékos őszinteséggel gyászolta a Balaban család. Fényképe fölkerült a kandallópárkányra, Saulé és Lázáré mellé.

  Havre de Grace-ből nem olyan tragikus, de szintén nyomasztó hír érkezett. Mosest, mint állította, mindenéből kiforgatta két sima beszédű szélhámos, akik háborús kötvények révén gyors meggazdagodással kecsegtették, ám a kötvények hamisak voltak. Amikor Moses rájött, hogy mi történt a pénzével, ott helyben szélütést kapott. Hogy kifizethesse az adósságait, kénytelen volt az utolsó szögig mindenét pénzzé tenni. Félig bénán, munkaképtelenül, pénz nélkül állt a világban, és Hannah-nek könyörgött, hogy fogadja be, mert a savannahi fivérei elutasították.

  Hannah-nek megesett rajta a szíve. De kemény feltételeket szabott. Moses megkapja a Hannah hálószobájából nyíló kis fülkét, benne egy külön ággyal, ott ellakhat. Nincs beleszólása a családi ügyekbe, szexről pedig szó sem lehet. Ha majd fölépül annyira, hogy ismét dolgozhat, újra megbeszélik az egészet.

  Az eltelt idő és a szélütés igencsak megöregítette Mosest. Az önmagára kényszerített magány, a nyomorúságos remeteélet is nyomot hagyott rajta. Moses most mindennap a lehető legjobban viselkedett, ami már majdnem elviselhetővé tette.

  Talán, gondolta Hannah, a halál közelsége megvilágosította Moses elméjét, és megértette, milyen alávaló volt annak idején. Akármire jutott is magában, az ő életükben már nem számított. Vakulásig olvashatta a Talmudot, csak őket hagyja békén.

  Aztán Hannah legszörnyűbb félelme vált valóra. Nem sokkal azután, hogy Moses beköltözött a kis hálófülkébe, megjött a Hadügyminisztériumtól a rettegett távirat. Lázár megsebesült. A jelek szerint srapneltalálat érte a Belleau Woodért vívott ütközetben. Hannah két hétig szinte visszafojtott lélegzettel várakozott, amíg levelet nem kapott egy franciaországi kórházból. Lázár nem a saját kezével írta, mert a karja és a mellkasa sérült meg. Biztosította őket, hogy teljesen rendbe fog jönni, és ahogy aztán rendszeresebben, majd a saját kézírásával kezdtek érkezni tőle a levelek, Hannah rémülete és fájdalma is enyhült.

  Eltelt néhány hónap, Lázár állapota érezhetően javult, aztán megdöbbentő levél érkezett tőle. Feleségül vett egy francia nőt! Ráadásul egy sikszét! Sőt a nő özvegy volt, egy kisfiúval. A hír szörnyűségét némiképp enyhítette, hogy Lázár szerint Simone, az új feleség nem veszi komolyan a protestantizmust, és szíves örömest hajlandó megtanulni, hogyan kell kóser konyhát és zsidó háztartást vezetni.

  – Nézzétek, ez még nem a világ vége – mondta Hannah. – Lázárt senki sem vezetheti az orránál fogva. Majd megszeretem Simone-t meg a fiát, Pierre-t. Az Úr majd megadja hozzá a bölcsességet.

  Fanny és Leah otthon hagyta a két babát, amikor dolgozni mentek a Ginzburg fivérek gyárába. Mennyei öröm volt ez Hannah-nek. A kis Edith és a kis Molly két összeillő játék baba volt. Igazi nagyanyai öröm.

  Mindazonáltal még egy balsejtelem rettenetesen gyötörte Hannah-t. Leah igen gyakran kimaradozott, néha az egész éjszakát nem töltötte otthon. Az „egy barátnőmmel” magyarázatok valahogy nem stimmeltek. Hannah megpróbálta kiverni a fejéből, de nem tudott megszabadulni a gondolattól, hogy a lánya bizony keményen csalja Joe Kramert. Nem kérdezte meg tőle. Leah sem nyilatkozott. De Leah mostanában sokat dudorászott, a szokásosnál is többet nézegette magát a tükörben, és túl sokat szépítgette magát a fürdőszobában ahhoz, hogy a barátnőivel csináljon esti programot. A jelek szerint Leah annak idején jól érezhette magát Joe Kramerrel az ágyban, sőt az ő ingatag hűségéhez képest talán túl jól is.

  Mi jöhet még ezek után? Pedig jött.

  Pearl most már ifjú hölgy volt, de Hannah szemében még mindig a mama kislánya. Igazi sajnele, csinos jószág volt. Pearl különös módon, hirtelen elmaradt a Balaban-ház esti katonamulatságairól. A pletyka, a híresztelések nemsokára eljutottak anyus fülébe. A kicsi lányát nem is egyszer, hanem többször látták egy fiatal tengerész társaságában. A jelek szerint, ki tudja, miért, a Lexington Street-i piac egyik standjánál találkoztak. A jóakarók még azt is megsúgták, hogy a stand az Abruzzi fivéreké.

  Hannah úgy döntött, hogy csöndes kis magánnyomozást folytat. Nem mintha kémkedni akart volna Pearl után, de egy anyának némi joga van tudni az ilyesmiről. Hiszen Pearl gyermek még, és roppant érzékeny kislány, mint Hannah mindegyik lánya. Hát akkor miért ne nézne utána a dolognak? Amúgy is hetente kétszer arra a piacra jár vásárolni.

  A Lexington Street-i piac évszázados intézmény volt, ahol fantasztikus tömegben dőlt az ember elé Amerika bőségszarujának tartalma. Rendezett sorokban álló standok százai roskadoztak a mindenféle rendű és rangú élelmiszerek alatt… ott volt a marylandi kertészetek termékeny földjének gyümölcse… a Chesapeake-öböl halászzsákmánya… a különféle etnikumok ízlésének és ízeinek olyan egyvelege, hogy belezavarodtak az érzékek. Kofák csalogatták a bámészkodókat, sasszemű háziasszonyok tapogatták az árut, és alkudoztak. Standok egész sora árulta a tucatnyi különböző nemzettől örökölt péksüteményeket. Hal, zöldség, gyümölcs, dió, mogyoró, mandula, kávéfélék, sajtfélék, húsok, édességek… egy külön soron sonkacsontok, belsőségek és törpeharcsa a szegényebb színes bőrű vevőknek. Lemérjük, összekeverjük, megtisztítjuk, fölszeleteljük, belecsomagoljuk a tegnapi újságba, tessék csak nyugodtan megkóstolni… ízlik, nagysád?

  A piac körül sűrű falanxban álltak a mozgóárusok kocsijai, rajtuk fésűk, tükrök, gombok, kendők, ruhaneműk, az újságárusok kurjongatták a háborús szenzációkat, hordószónokok propagáltak reménytelen ügyeket.

  Hannah megállt az Abruzzi fivérek standja előtt, mélyet szippantott, aztán elfintorodott, ahogy megcsapta a rákok, kagylók, osztrigák és egyéb tisztátalan ételek szaga, nem is beszélve a jégen álló hatvanféle friss és füstölt halról.

  Szemügyre vette az olaszokat a haltól mocskos gumikötényükben, magas szárú gumicsizmájukban, ahogy lepikkelyezték, lefejezték, kibelezték a halakat, a hatalmas kerekű, lapos kordékról a tálcákra hányták őket, és közben úgy danolásztak, mintha személyesen Enrico Caruso fölkentjei volnának.

  A zsidó negyed tőszomszédságában volt az olasz negyed, középpontjában a Szent Leó katolikus templommal az Exeter Street és a Stiles Street keresztezésénél, Hannah-éktől egy utcányira.

  Olaszok? Mindent összevéve, nem is olyan szörnyű, gondolta Hannah. Az embernek nem kell félnie, nem is érzi magát különösebben idegennek, ha átsétál a negyedükön. Ezek legalább nem olyanok, mint a semmirekellő ír csavargók és huligánok, akikkel mindig meggyűlt a zsidók baja.

  Az írek folyton csak piáltak és verekedtek, és számolatlanul csinálták a gyerekeket, akiknek aztán nem viselték rendesen gondját. Az olaszok viszont szerettek enni-inni, és imádták a picinyeiket. Leah és Fanny időnként oda-odamondogatott a gyárban dolgozó olasz lányoknak, de az olaszok és a zsidók nagyjában-egészében jól megvoltak egymás mellett, sőt még igazi barátságok is szövődtek közöttük. Az olaszok ugyanúgy szinte szent intézménynek tekintették a családot, mint a zsidók.

  – Hé, hölgyem, megkóstolja a friss garnélarákot? – szólította meg Hannah-t Angelo Abruzzi, a vén halász.

  Hannah elfintorodott, elfordult.

  – Még mit nem! Inkább a halál, mint hogy tréflit egyek!

  – Zsidó a hölgy? Akkor ne is gondoljon a rákra! Van lepényhalam, kardhalam, cápám, van lazacom és édesvízi sügérem… – csókot lehelt az ujja hegyére, jelezve, hogy milyen mennyei eledel – …van süllőm és tonhalam. Van füstölt heringem, pácolt heringem, sózott heringem…

  Amikor a vén gazember nem árult halat, és nem énekelt operaáriákat, akkor a hölgyekkel szemezett. Nű, gondolta Hannah, olasszal flörtölni is jobb a semminél. Hetente kétszer megállt az Abruzzi fivérek standjánál, és nem sok idő telt bele, már barátságosan évődtek egymással.

  Az öregnek, Angelónak meg a fivérének, Tonynak összesen hét fia volt. Hatan az öbölre jártak ki a család két halászbárkájával, Angelo és Tony pedig a standon árult. Amikor kitört a háború, Angelo abbahagyta a munkát, de amikor a fiai sorra bevonultak, visszatért a piacra.

  Hannah kinyitotta a nyakában lógó medaliont. Angelo megtörölte a kezét, fölrakta a szemüvegét, és jól megnézte a függőt és környékét.

  – Ez a fiam, Lázár.

  – Hadd ném… Tengerészgyalogos! Ez már igen!

  – Megsebesült Belleau Woodnál.

  – Majd imádkozom érte.

  – Szépen rendbe jött. Feleségül vette az ápolónőjét. Egy francia lányt.

  – Ó, az nagyszerű! Francia nő… – ajakhoz érintett ujjak – mint a legjobb vino.

  Angelo viszonozta a megtisztelő bizalmat, és megmutatta Hannah-nek egy matrózlegény fényképét. – Ez az én bambinóm, Dominick. – Suttogva folytatta, mintha a Kaiser ügynökei hallgatóznának valamelyik halkupac alól. – Tengeralattjárón szolgál. Most szárazdokkban van a hajója. Le szok jönni, segít a papájának árulni.

  Aha! Szóval ez az a bűnös, aki Pearllel cicázik!

  – Ezzel a fiúval sok a baj. A halászhajó jó a többi fiamnak, jó Tony fiainak, de Dominicknak nem. Újonc rendőr volt, amikor jött a háború.

  Abruzzi nagyra volt azzal, hogy mi mindent tud a tengeralattjárókról, és most elmagyarázta, hogy az Egyesült Államoknak négy tengeralattjárója van szolgálatban az európai vizeken, mégpedig az L–1, az L–2, az L–3 és az L–4. Ugyanebben az évben, korábban a Newport News-i hajógyárban vízre bocsátották és fölszerelték az L–5 jelűt is. Dominick Abruzzi annak a fedélzetén szolgált.

  Az L–5 el is indult Európa felé, de a tengeren töltött második napon meghibásodott, és gyorsan visszajött. Az öböl túlsó végén fekvő Newport News szárazdokkjai tömve voltak hajókkal, úgyhogy az L–5-öt a Sparrows Point-i hajóműhelybe vontatták javításra és átalakításra, a legénységet pedig Baltimore-ba rendelték ideiglenes szolgálatra.

  Így ismerkedett meg a Dominick gyerek Pearllel, aki hegesztőként a tengeralattjárón dolgozott. Dominick minden este elment a zsidó sorállomány kantinjába – ahol Charlie Goldberg néven mutatkozott be –, ott találkozott a lánnyal. Aztán már a dolgok természetes rendje szerint ment minden.

 

*

 

Pearl levette a cipőjét, hogy ne csapjon zajt, kinyitotta a bejárati ajtót, és kínos óvatossággal zárta be maga után. Úgy ment föl az emeletre, hogy a lépcsőnek szorosan hol az egyik, hol a másik szélére lépett, nehogy nyikorogjon.

  Hannah egy hintaszékben ült Pearl szobájában, és kötött.

  – Anyus! De megijedtem! Sokáig fent vagy…

  – Ezt talán én is megjegyezhetném.

  – Ó…

  – Miért a kezedben hozod a cipődet, Pearl? Nyomja a lábad?

  – Nem akartam fölébreszteni a kicsiket.

  – Milyen figyelmes vagy.

  – Mi a baj, anyus?

  – Talán majd tőled megtudom.

  – Nem értem, mire gondolsz.

  – Egész héten egyetlen estét sem töltöttél itthon.

  – Bent voltam… a kantinban. Az ember valahogy elfeledkezik róla, hány óra. Olyan jó mindenkinek a kedve, tudod…

  – Az anyád vagyok, Pearl. Az ember ne hazudjon az anyjának.

  – Miről beszélsz, anyus?

  – Egy bizonyos Dominick Abruzzi úrról.

  – Ó…

  – Anyus mindig mindent tud, sajnele. Nem lesz jó vége ennek a dolognak. Jobb volna, ha többé nem találkoznál azzal a fiúval. Szeretném, ha megígérnéd.

  – Nem, anyus, nem… nem ígérhetem meg.

  Amikor Hannah szemügyre vette a lánya arckifejezését, fölfogta, miről van szó.

  – Csak nem… csak nem voltatok… csak nem…?

  – Összeházasodtunk! – mondta sírva Pearl, és a kezébe temette az arcát.

  – Összeházasodtatok? Összeházasodtatok?! Dominick apja tud erről?

  – Nem, senki sem tud róla.

  – De hát még gyermek vagy!

  – Azt hazudtam, idősebb vagyok.

  – De. hát ki adott össze benneteket? Azonnal mondd meg!

  – Egy pap. Titokban.

  – Egy pap! Egy katolikus pap! Jaj nekem! Oj, hadd gondolkodjam. Gilbert unokafivéred ismer egy ügyvédet. Semmissé lehet nyilváníttatni a házasságot.

  – Nem, anyus. Gyerekem lesz.

  – Gevalt!

 

*

 

Az ilyen súlyos vétket nem lehetett egykönnyen megbocsátani. Hannah könnyek között száműzte otthonról a lányát, aki elköltözött a kétutcányira levő Albemarle Streetre, az Abruzzi család hatalmas, kétemeletes házába. A házat a padlástól a pincéig a család töltötte meg. És mintha még nem lett volna elég gyerekük, Pearlt úgy kényeztették, mintha Szűz Mária volna, méhében a kis Jézussal.

  Pearlnek jól ment sora, és szépen kikerekedett, akárcsak az anyósa és a sógornői. Az olaszok, mint tapasztalta, rendkívül szeretetteljesek tudtak lenni, amikor éppen nem tépték egymást. Még a veszekedéseik is jórészt színpadiasak voltak. Pearl eddig el sem tudta képzelni, hogy emberek ennyi bort, ételt és muzsikát tudjanak magukba fogadni. A felhúzós gramofonról éjjel-nappal Caruso-lemezek és operák harsogtak.

  A szélütéséből lassan fölépülő Moses megtudta, hogy mi történt, és megtörte hallgatását.

  – Az a lány nem fogja természetes halállal végezni! – mondta ki az ítéletet.

  Jól van, gondolta Hannah, úgy kell Mosesnek. Nézze meg az ember, ez a mamzer most boldog! Végre talált valami szörnyűséget, amire rávetheti magát. Úgy fogadja ezt a tragédiát a gazember, mintha öröm volna!

  Hannah arra számított, hogy Pearl térden csúszva jön majd vissza hozzá, de erről szó sem volt. Néhány hónap elteltével Hannah kialakított egy közvetett, áttételes kapcsolatot. A szomszédságból a barátnői csak úgy elvetődtek Abruzziék standjához, és ártatlanul, mintegy mellékesen érdeklődtek Pearl felől. A vén Angelo érzékelte, mi folyik, és a lelke mélyén tudta, hogy Hannah remek, remek egy asszonyság, és csak idő kérdése, hogy megbékéljen a helyzettel.

  Hannah akkor adta meg magát, amikor a fülébe jutott, hogy Pearlnek három héttel idő előtt elment a magzatvize. Ekkor hanyatt-homlok berohant az Irgalmasok Kórházába, a keresztek, a komoly képű apácák, a gyertyák, kápolnák, térdeplők és Isten tudja, mik különös, idegen világába, hogy a lánya mellett legyen.

  Ott találkozott először Dominickkal, az olasz vejével, aki idegesen járkált föl-alá a folyosón Angelóval meg vagy fél tucat Abruzzi családtaggal.

  Nem is ember az, aki ne tudna megbocsátani a lányának, amikor olyan babát hoz világra, mint a kis Anna Maria Abruzzi! Micsoda gyermek! A születése pillanatától fogva elragadó szépség volt, hatalmas, mély tüzű, sötét szempárral, és a feje máris tele fekete fürtöcskékkel. Hát ellenállhat az ilyennek egy épelméjű nagymama?

  „És ha jól megnézzük – gondolta Hannah –, be kell vallani, hogy ez a Dominick gyerek nem is olyan rémes, mint amilyennek elsőre hittem. Született nőcsábász, akárcsak az apja. És annyi szent, hogy szemlátomást fülig bele van esve Pearlbe. Meg hát békeidőben egy rendőr azért nem akárki.”

  Miután Dominick és az apja között lezajlott egy túlfűtött vita, úgy döntöttek, hogy tiszteletben tartják Hannah érzéseit, és nem kereszteltetik meg a babát a Szent Leóban. Dom ezzel belopta magát Hannah szívébe. „A fenébe is – gondolta magában Dom –, az öreg néhány év alatt túlteszi magát rajta. Elvégre mi nem vagyunk szicíliaiak, akiknél a vérbosszú örökre szól!”

 

 

1919

 

Vége volt, véget ért odaát! Hazajöttek a fiúk. Az első örömmámor, a diadalmenetek után már sötétebben ítélték meg, hogy milyen ára volt a dicsőségnek, a győzelemnek. Egy immár bölcsebb Amerika visszahúzódott az elszigeteltség csigaházába, és megfogadta, hogy soha többé nem keveredik bele az európai ügyekbe. Mostantól fogva vívják meg a háborúikat ők. Al Singer is visszajött, begyűjtötte a feleségét meg a lányát, és elvonult velük Clevelandbe.

  Joe Kramer gázmérgezést szenvedett, és ezentúl, amíg élt, már sohasem vehetett fájdalom nélkül levegőt. Ő is nyugatra, a Missouri állambeli Joplinba ment Leah-val és Mollyval.

  Hannah Balaban ott maradt az újdonsült francia menyével, Simone-nal, annak a fiával, Pierre-rel, valamint Dominick és Anna Maria Abruzzival. Hannah mindig csak sóhajtott egyet, megvonta a vállát, és azt mondta:

  – Hát, kinder, ez Amerika!

 

*

 

Amilyen hatalmas hűhót csapott a család a hazatérő katonák körül, Gilbert Diamond olyan mélységesen neheztelt a veteránokra. Talán ő tehet róla, hogy testileg alkalmatlan volt a szolgálatra? Lehet, hogy akkor volna boldog a család, ha egy Dávid-csillagos fejfa alatt nyugodna valami francia temetőben?

  Gilbertben tehetetlen indulatok munkáltak, és ki máson tölthette volna ki őket jobban, mint egy igazi, hiteles háborús hősön, aki az Egyesült Államok tengerészgyalogságánál szolgált. Gilbert már a háború előtt sem szerette Lázárt, amikor mindketten az apja patikájában dolgoztak. Lázár volt a szuperpatikus, mindig dőlt belőle a kedves szó, mindig volt egy-egy kedves mosolya az öreg hölgyikéknek. A mindig ugrásra kész Lázár, aki bármikor, bármiben segít, csak hogy jó benyomást tegyen Gilbert apjára.

  És most hazajön Lázár, a bal vállán cifra paszomány, valami kitüntetés, amelyet a tengerészgyalogos-dandár a francia kormánytól kapott a vitézségéért, és mindenki úgy bánik vele, mintha ő volna a messiás.

  Lázár feleségét, Simone-t ugyanolyan dicsfény övezte, mint a férjét. Külön hajón érkezett, mely a francia hadifeleségeket hozta Amerikába. A fényképét és a történetét a címlapján közölte a vasárnapi baltimore-i Sun. Hozzá képest Gilbert felesége, Minnie egy smatte volt, egy rongy.

  Lázár olyan lett, amilyen Gilbert szeretett volna lenni, de soha nem lehetett. Gilbert összefogott egy dörzsölt ügyvéddel, és gondoskodott arról, hogy Lázárnak pokol legyen az élete, ha meg akarja kapni a Hyman bácsitól ráhagyott négyezer dollárt. A jóhiszemű, ártatlan Lázár aláírt féltucatnyi dokumentumot, melyek garantálták, hogy éveken át Gilbert adósa legyen.

  – Ha ezt látná az apád, isten nyugosztalja, forogna a sírjában – Jelentette ki Hannah.

  – Az üzlet az üzlet! – vágott vissza Gilbert.

  – Nem megmondtam? – jajongott később Hannah Lázárnak, és a kezét tördelte. – Gilbert Diamond egy pondró, azzal a gülüszemével, a lúdtalpával meg a petyhüdt kézfogásával! Még a cár hadseregébe se kellett volna az ilyen!

  Lázár talált egy eladó drogériát, igen jó helyen: a North Avenue és a Pennsylvania Avenue keresztezésénél, a troligarázzsal szemben. Azon a sarkon szálltak át a 8-as és a 31-es villamosok utasai, és délután öt óra tájt nagy forgalmat lehetett bonyolítani cigarettából és újságokból. Az átmenő forgalom mellett volt egy szép üdítőitalos rész két asztallal és hat bárszékkel, meg két biciklis svarcer a házhoz szállításokhoz. Elsőrangú pénzforrás lehetett volna, csak hát Gilbert ötvenegy százalékos részesedést kívánt belőle annak fejében, hogy Lázár rendelkezésére bocsássa a hagyatékot. Lázárra kemény küszködés várt.

  Ami Gilbert tulajdon apai örökségét illeti, keserűen csalódnia kellett benne. Hyman, amíg élt, túl sokat szétosztogatott. Mindig a rokonait tömte. Akármit vitt is ki a mispóche az apja boltjából, egyiknek sem kellett soha kifizetnie. Gilbert meggyőzte magát, hogy Lázár örülhet annak, amit kapott. Ami pedig saját magát illeti, csak végszükség esetén segít a családnak.

  Mosest senki sem vette komolyan, így hát Lázár lett a tényleges családfő. De még ha Szent Johannát hozta volna is haza feleségnek Franciaországból, Hannah-nek az sem lett volna elég jó. Pfuj! Hogy miket hallani azokról a francia nőkről! Az embernek égnek áll tőle a haja. A francia nők mind olyanok. Hannah csak azért imádkozott, hogy a gyerekeik ne születési rendellenességekkel jöjjenek a világra.

  Már hagyomány volt, hogy az egész család, az unokatestvérek, nagynénik, nagybácsik, fivérek és nővérek, összesen több mint huszonöten minden vasárnap kötelezően összejöttek Hannah-nél.

  Még Hannah nővére, Szonya, meg a semmirekellő férje, Jake is eljött gyerekestül. Gilbert és Minnie meg a tésztaképű kölykeik rendszerint később jöttek, hogy hamarább elmehessenek, és megússzák a veszekedést. Ha valaki nem ment el a heti tiszteletadásra a matriarchához, az lelkiismeretlen embernek számított. Amikor Lázár, Simone és a fiú, Pierre két egymást követő héten nem jelent meg, Hannah megértette az üzenetet. Volt elég esze ahhoz, hogy ne csapjon nagy patáliát miatta, mert félt, hogy Lázár a végén még csakugyan hátat fordít nekik.

  Simone terhessége, minden asszony közös gyötrelme jó lehetőséget adott Hannah-nek arra, hogy beférkőzzék a menye jóindulatába. Egy idő múlva a két nőben őszinte rokonszenv, sőt őszinte tisztelet alakult ki.

  Dominick mint háborús veterán választhatott a „kényelmes” körzetek között. Megragadta az első lehetőséget, és motoros járőr lett a nyugodalmas Druid Hill Parkban és környékén. Angelo házából persze nem lehetett kiköltözni egy nagyszabású, olaszos családi hajcihő nélkül. Dominick vett magának egy sorházat az őrszoba közelében. Jutalmul pedig Pearl ismét teherbe esett.

  Hannah két unokája néhány hét különbséggel jött a világra, az egyik az Irgalmasok Kórházában, a másik a Sínaiban. Hannah nem mutatta ki lesújtottságát, amikor megtudta, hogy Pearl fiút szült. Végül is a fiúcsecsemőket nem szabad elítélni atyáik bűneiért.

 

*

 

Clevelandben Singeréknek már nem volt olyan jó dolguk. Al nem volt ambiciózus fajta. Hol dolgozott, hol nem, és amikor nem volt munkája, éjjel-nappal a Zsidó Veteránklubban lógott és kártyázott. Fannynak a Cleveland szibériai éghajlatában töltött egyetlen tél elég volt. Fanny veszekedett, a baba bőgött, meg lehetett otthon őrülni.

  Al nem volt sziklaszilárd ember. Félelmében, hogy elveszíti az egyetlen nőt, akit valaha is szeretett, gyáván beadta a derekát. Föladja a környéket, ahol születése óta élt, föladta a régi barátait, föladta a szeretett Clevelandi Indiánok csapatát, és Fannystul, babástul elköltözött Baltimore-ba, Hannah Fayette Street-i házába.

  – Mindenkinek így a legjobb – biztosította Hannah a lányát. – Mit lógatod az orrod, Al, Baltimore-ban nincs kifesteni való ház?

  Most már majdnem az egész család a helyén van, ahol lennie kell, gondolta Hannah. Csak Joe Kramernek jönne meg végre az esze. Mi olyan nagy dicsőség abban, hogy valaki a Missouri állambeli Joplinban lakik?

 

*

 

1920 vége felé, egy késő estén mintha dézsából ömlött volna odakint, aztán ónos eső és jég kezdett zuhogni. Hannah gyanakodott az efféle időre. Rendszerint rossz hírek előfutára volt.

  Moses odafent volt az emeleten. Már teljesen hasznavehetetlenné vált. Élete nagy gyönyörűsége az volt, ha jelenlétével segíthetett, hogy szükség esetén meglegyen a minján, a tíz felnőtt férfiból álló gyülekezet, hogy süvét üljön, és imádkozzék egy halott leikéért. Amikor szüksége volt valamire, a botjával megdöngette a padlót. Most a hulló jégdarabok kopogásával egy ütemre döngette.

  Hannah éppen a boltot zárta be éjszakára, és idegesítette a dörömbölés.

  – Hagyd már abba, te nyavalyás! – Tehetetlenül az égnek emelte a kezét, és éppen indult volna fölfelé, amikor csöngettek.

  Leah állt az ajtóban, bőrig ázva, mellette az anyja kezét fogva, dideregve a kis Molly. A járdán fél tucat bőrönd.

  – Úristen! Leah! Molly!

  – Jaj, anyus! Anyus!

  Leah-t az anyja gyorsan beterelte az előszobába, ott zokogott, amíg Hannah behozta a holmiját.

  Mollyt fölvitték az emeletre, bedugták egy kád forró vízbe, megvacsoráztatták és lefektették, aztán a két nő letelepedett a konyhában. Egy pohár tea, egy lavór meleg víz Leah lábának.

  – Nű, drágám, mi történt?

  – Rettenetes volt, anyus! Förtelmes!

  Hannah csak most vette észre, hogy a lánya bal szeme alja kékben-zöldben játszik.

  – Joe Kramer vert meg?

  – Ő, anyus! – jajdult föl Leah.

  – Én sosem bíztam abban a fiúban. A szeme se állt jól! Csak nem emelt kezet a kis Mollyra is?

  – Megpróbálta, de a testemmel védtem meg tőle a gyermeket. Azt mondta, nem érdekli, akár sose lássa többé. A tulajdon gyerekét! És vagy százszor elmondta, hogy úgy érzi magát, mint egy ketrecbe zárt állat. Pedig milyen szép családot teremtettem neki. Anyus, én megpróbáltam, Isten lássa lelkemet, megpróbáltam. Borzasztó ezt mondani, de jobb lett volna, ha hősi halált hal Franciaországban. Akkor legalább nem lett volna olyan keserű az emlék. Ne nézd a szememet! Van róla fogalmad, milyen rémálom az a Joplin? Csak azért adok hálát az Istennek, hogy Joe nem jött rá Richard Schneiderre. Lehet, hogy meg is ölt volna.

  – Leah, Leah, szegény kislányom. Most már itthon vagy.

  – Joe úgy ivott minden este, mint egy kozák.

  – A semmirekellő!

  – Én mindent megtettem. Térden csúsztam otthon. Súroltam. Sütöttem, főztem. Kielégítettem a perverz vágyait. – Valamit súgott az anyja fülébe.

  – Azt csináltatta veled? A disznó!

  – Az még semmi. Hogy miféle játékai voltak! Például felöltöztetett prostituáltnak! Undorító volt. Agyondolgoztam magam. Ne is nézd a kezemet, ki van cserepesedve. Napok teltek el úgy, hogy a karjába sem vette a kis Mollyt. Még csak meg sem simogatta a fejét. Pedig úgy bántam azzal az alakkal, mintha ő lett volna az Isten!

  Moses döngetése szakította félbe őket. Közben a jég verte az ablakot.

  – Valaki vigyen el zsinagógába! – ordította Moses.

  Hannah megkereste Alt. A veje a szobájában ült az ágyon, paszianszozott, alsóruhában volt, mint valami paraszt. Ő itt kártyázik magában, amíg a felesége a Ginzburg-gyárban robotol!

  – Al, vidd el az alter kockert a zsinagógába!

  Al lecsapta a kártyát.

  – A fene egye meg, az embernek egy perc nyugalma sincs itt!

  – Három hónapja csak üldögélsz. Keress egy házat, amit ki kell festeni.

  – Lószart!

  – És a B’nái Iszráel teteje sem fog rád szakadni, ha egyszer elmégy imádkozni.

  – Lószart!

  Mollyt fölébresztette az ordibálás, és idegen helyen találván magát, teli torokból óbégatni kezdett az anyjáért, aki közben ismét hangosan zokogni kezdett.

  Moses botja dongott a padlón.

  – Valaki vigyen el a zsinagógába!

 

*

 

Leah a történet egy-két lényeges részét nem mondta el az anyjának. Joe Kramer mustárgáz okozta súlyos sérülésekkel tért vissza a háborúból. Éjjel-nappal köhögött, krákogott. Csak az ital és az erős hatású gyógyszerek hoztak megkönnyebbülést, ettől viszont gyakran furcsán viselkedett. Joe Kramer megkeseredett, mogorva ember lett.

  Gyöngédségre vágyott. A háború utáni túlfűtött légkörben Leah-ban egy futó pillanatra föltámadt az angyalian nemes vágy, hogy gondviselője legyen egy sebesült veteránnak. A mindennapos gürcölés azonban gyorsan lelohasztotta. Leah már csak azt látta, hogy az élete hátralevő részében egy félig nyomorék embert kell ápolnia.

  Joe-nak számos vonzó barátja volt, és Leah, aki belerészegedett önnön ártatlanságának tudatába, fűhöz-fához simult, dörgölőzött. Joe ettől majd a falra mászott.

  Az életük veszekedések, berúgások, duzzogások és gyógyszerezések sorozata lett. Egyszer aztán Leah ruhásszekrényének mélyén Joe talált egy illatos, selyemszalaggal átkötött levélköteget. Szerelmes levelek voltak Franciaországból, több mint egy tucat katonától, mind Leah házassága után íródtak. Leah megesküdött, hogy a fiúkat még azelőtt ismerte, hogy Joe-val találkozott volna. Egyszerűen csak nem volt szíve megírni nekik oda, a lövészárokba, hogy most már férjes asszony.

  Leah határtalan őszinteséggel tette föl a kérdést Joe-nak:

  – Hogy írhattam volna meg nekik, hogy férjhez mentem, amikor ők ott a halállal néztek farkasszemet?

  – Mi a fenét akartál csinálni, mindegyikhez férjhez menni?

  – Jaj, Joe, te egyszerűen nem értesz meg.

  – Hánnyal basztál?

  – Joseph Kramer! Hogy merészelsz ilyet mondani előttem?!

  Joe ekkor vágta képen, és ekkor dobta ki. Aztán ismeretlen helyre távozott Joplinból. Leah-ra ismét a Ginzburg-fivérek textilgyára várt. Éppen Fanny húga mellett volt a varrógépe.

 

*

 

A háború utáni kezdeti föllendülés után Amerika beletaposott a fékbe, megállította túlhevült ipari gépezetét. Többmilliárdos hadiszállítási szerződéseket hirtelen fölbontottak, ami tömeges elbocsátásokhoz és mély, országos gazdasági válsághoz vezetett.

  Mindenki küszködött, Lázár az új üzletével, anyus az esküvői ruháival, Al a festéssel. Még az a paszkudnyák Gilbert Diamond is megérezte a szorítást. Csak Dominick nem, akinek biztos állása volt a városi rendőrségnél.

  Hannah kezét-lábát törte, hogy megtarthassa a Fayette Street-i házat, de reménytelen lett. Nem volt más választása, mint felszámolni az üzletet, és hatalmas veszteséggel eladni. Kisebb, olcsóbb lakóhely után nézett.

  Mindennaposak voltak az ingatlanárverések, és számos kis baltimore-i emeletes, gyöngyházfehér márványlépcsős sorház potom áron várt vevőre. Sajnos, nekik nem volt Hyman bácsijuk, aki a segítségükre sietett volna.

  Hannah talált egy nevetségesen olcsó kiadó házat a Monroe Streeten. Ez már nem a belváros volt. A szomszédság csak részben volt zsidó, részben pedig minden egyéb. Szégyen és gyalázat volt otthagyni a színzsidó Fayette Street látványát, hangjait, illatait, de szemlátomást nemigen volt más választásuk.

  A Monroe Street-i ház két lakásból állt. A földszinti nappalit átalakították varrodává, az étkezőt hálószobává, melyen Hannah osztozott Leah-val. Az emeleten Fanny két gyermeke és Molly kapta az utcai szobát, Al és Fanny a hátsót.

  Ez azt jelentette, hogy Mosesnek egyáltalán nem jut már hely. Amikor Moses megtudta, hogy Hannah föl akarja vetetni a Zsidó Öregek Otthonába, hirtelen csoda történt.

  Moses a saját lábán jött le a lépcsőn, alázatosan megállt Hannah előtt, és vallomást tett:

  – Nem merültek ki teljesen a tartalékaim. Ha odafogadsz, megveszem a Monroe Street-i házat.

  – Te disznó! Te ganef!

  – Csak kérve kérlek, hogy ne küldj el az öregek otthonába.

  – Szard össze magad!

  – Tessék, itt a pénz.

  – Mit érek vele? Akkor sincs több hely.

  – Nem kell nekem más, csak egy tábori ágy a műhelyben. Esküszöm Ábrahám és Izsák Urára, hogy semmi bajotok sem lesz velem. És ráadásul – folytatta Moses –, mintha újra éreznék egy kicsit a kezemmel. Talán még a szabászatba is besegíthetnék.

  Hannah először nem hitt a fülének. De Isten útjai kifürkészhetetlenek. Hát most mitévő legyen? Éhes ember ne válogasson! Mindannyian elköltöztek a Monroe Streetre, és betöltötték minden talpalatnyi lakóteret. De volt jó oldala is a dolognak. Immár Hannah minden gyermeke Baltimore-ban volt, méghozzá gyalog is csak pár percnyire.